A kitörők között voltam... - 6. rész
Múltunk tanúi > Budakeszi
2015-02-18
A gyilkos tüzelésre valamennyien azonnal elterülünk. Az elsők közül sokan már sebesülten, vagy holtan rogynak össze. Egy kimondhatatlan belső ösztön egy fél perccel ezelőtt az útról letérésre ösztökélt. Hallgattam is erre a hangra, mert ha nem úgy cselekszem, és nem megyek le jobbra a nagy árok szélére, hanem az élen maradok, bizonyosan ott pusztulok én is.
Az elöl lévők közül aztán egyet sem láttam többet, valamennyien ott maradtak.
Egészen közelről lövik közénk a gyilkos golyókat. Hamarjában tájékozódni sem tudok, csak belefúrom magamat a hóba, mintha az is biztonságot nyújtana a lövedékek elől. Az út szélén egészen közel hozzám egy fa áll. Oda kúszom és teljesen lelapulva fejemet a fa törzséhez szorítom. Most már megint hallom a halálhörgést körülöttem. Rémület és részvét kavarog felkorbácsolt bensőmben.
Nem, nem igaz, hogy az, akivel egy másodperccel ezelőtt beszéltem, most átlőtt fejjel fekszik mellettem. Nem akarom elhinni, pedig a hóban mindinkább nagyobbodik a vérfolt és most már az arcom is piros hóba temetkezik. Nem mozdulhatok, mert centiméterekre tőlem csapnak be a lövedékek, vagy közvetlen mellettem süvítenek el. Némelyik velőkig ható fütyüléssel hatol túl rajtam.
Percekig maradok teljesen mozdulatlanul ebben a kétségbeejtő helyzetben. A véres hó már arcomra tapad. Behunyt szemmel, pattanásig feszült idegekkel a halálos fejlövést várom. A másodperc töredéke alatt szinte villámszerűen végig fut bennem egész életem folyamata, gyermekkorom, ifjúságom. Családomat, szüleimet látom behunyt szemmel. Élet és halál, két mindent jelentő szó közt egy átmenet is van és én ebben az átmeneti helyzetben vagyok. Még nem haltam meg, de már nem is élek. Hiszen körülöttem már mindenki halott és most természetes, hogy én következem.
A gyerekderék vastagságú fa, amelyhez fejemet szorítom, most megremeg. Az orosz golyók átfúrták. Az az érzésem, hogy fejbe lőttek. Oda kapok. Nem, nem találtak el, csak a centiméterekkel a fejem mellett átlőtt fának a jeges kérge hullott a fejemre.
Megkönnyebbülök, mert most a gyilkos tüzelés is elhallgat. Balra tőlünk még erősen tüzelnek, de ennek a golyószórónak lövedékeit nem hallom süvíteni. Lassan felemelem fejemet és a hang irányába figyelek, de szerencsémre nem látom a torkolattüzet, tehát ez ellen fedve vagyok. De máris újra megszólal a sötétből a baloldali tűzfegyver, amelynek közelségét csak most látom igazán. Huszonöt-harminc lépésre van csak tőlünk. Ezért is oly borzalmas a hatása.
Összeszorított fogakkal és visszafojtott lélegzettel várom, míg újra kilövik a hevedert. A következő szünetben aztán a golyószórómban levő minden lövedékemet az ellenség felé röpítem. Még vagy hárman lőhetnek bajtársaim közül ugyanabba az irányba. Egy-két ember a baloldali oroszokat lövi. Az előttem levők közül már egy sem tüzel és a mögöttünk levők pedig nem tudnak tüzelni, mert belénk lőnének.
Lövéseinkre az oroszok azonnal tűzzel válaszolnak. Mozdulni egyáltalán nem lehet. A helyzet ilyenformán ismét reménytelenné vált. Nincs más választás, mint felvenni az élet-halál harcot. Még tüzelnek az oroszok, mikor nagy óvatosan új tárat helyezek géppisztolyomba. Mire kilőtték sorozatukat azonnal - és most már valamelyest célozva - újra minden lövedékemet közéjük lövöm.
Úgy látszik a rövid távolság az ő vesztüket okozta, mert többet nem tüzelnek vissza. Egy kis várakozás után a biztonság kedvéért még egyszer egy teljes sorozatot lövök abba az irányba, de azt sem viszonozzák.
A legnagyobb megdöbbenésemre jobbra-balra tőlem és mögöttem is csupa halott fekszik. Leírhatatlanul szörnyű látvány. Felállni még nem merek, mert a baloldali golyószóró még szakadatlanul tüzel. Kénytelen vagyok holttesteken keresztül mászni visszafelé. Mindkét kezem és ruhám nekem is csupa vér. Nadrágom a baltérd felett egy nagy darabon kiszakadt. Csúszva érem el visszafelé az útkanyart és látom, hogy azon a helyen, ahol egy pár perccel a katasztrófa előtt álltam, ahol eredetileg keresztül akartam menni, ott most a hátul levők egymást támogatva keresztülmásznak. Követem a többit én is, mögöttem már csak páran vannak. Az utolsót még ketten húzzuk fel a meredek árokparton. Egy sebesült a budai vár kórházából, egy karja és egy lába van bekötve, bottal jár.
Fejezet Cs. A., volt budakeszi katona visszaemlékezéséből. Buda, 1944. február 11.
Megjelent a magyarországi kiutasítottak szemléjében, a volt budakeszi dr. Gödrössy Béla szerkesztette Értesítőben 1950. január és július között, melynek példányait dr. Máté (Math) Istvan és felesége (született Pfendtner) budakeszi kitelepítettek családja őrzött meg az utókornak.
Digitalizálta Albrecht György, Karlsruhe
http://kemma-auf-wudigess.de/kitores.html
(folytatjuk)
Kapcsolódó cikkeink:
A kitörők között voltam... - 5. rész - 2015-02-17
A kitörők között volta... - 4. rész - 2015-02-
A kitörők között voltam... 3. rész - 2015-02-13
A kitörők között voltam... 2. rész - 2015-02-12
A kitörők között voltam... 1. rész - 2015-02-11
Értesítő 1950 - 28. rész - 2013-03-23
