Budakörnyéki iránytű

A kitörők között voltam... - 10. rész

Múltunk tanúi > Budakeszi

2015-02-24

Az egyik orosz feltérdel a hóban és hadonászva öklét rázza felém. Ez ugyan számomra nem veszélyes, de azért ennek a karmaiba nem szeretnék kerülni, mert nagyon dühösnek látszik. Bajtársaim az előbbi viaskodásomban nem jöttek, de nem is jöhettek segítségemre, mert igen elmaradtam tőlük. Most a lövöldözés után megfordulok és látom, amint nagy irammal már igen messzire rohannak.

Önként jelentkezők voltak erre a vállalkozásra, ezért az első szempillantásra nem tudom megérteni ezt az igen gyors menekülést a három orosz elől, amikor mi hatan vagyunk. És különösen most, mikor üldözőink már nem is követnek, furcsa nekem ez a nagy sietség.

De nem kell soká tépelődnöm ezen, mert most ismét hallom a huri, hurit. Nem az előbbi üldözőim ordítják a harci jelszót. Az ő irányukból csend van, csak az egyikük ordít valamit, de már nem a huri, hurit.

Balra tőlem lent a völgyben vezető út mentén áll egy Szent Antal szobor és annak az irányából hangzik most az újabb csatakiáltás. Vagy harminc orosz közeledik abból az irányból. Bajtársaim tehát ezeket vették észre és ez elöl a túlerő elől menekülnek. Igaz, hogy új üldözőink jóval messzebb vannak, mint voltak az előbbiek, ezzel szemben tízszer annyian vannak. Itt valóban csak a menekülésnek van helye.

Minden erőmet össze kell szednem, hogy a magas hóban gyorsan tovább jussak. Az oroszok most nem mögöttem, hanem tőlem balra vannak, hogy tőlük távolodjam az eredeti útiránytól eltérően jobbra, fel a hegynek kell futnom. Pedig egyenesen kellene haladni, hogy a nagy csoportunkat elérjem.

Nem tudok messze futni, mert hamar kifulladok, és így gyors lépésben haladok. Az oroszok kényelmesen követnek és egyáltalán nem sietnek. Mindinkább távolodom tőlük. Valahányszor megfordulok, mindig nagyobbnak találom a köztünk lévő távolságot. Ennek azonban nem tudok sokáig örvendezni, mert üldözőim megnyitják a tüzet.

Körülöttem a fákról és a bokrokról potyog a hó és a zúzmara. Kellemetlenül hangzik a lövedékek koppanása a fatörzseken. Csak lehajolva és a vastagabb fákat fedezéknek használva tudok haladni. Mindig szorongató érzések között ugrom ki egy-egy fa mögül, hogy rövid távolság után lihegve egy másik mögött keressek menedéket. Az orosz géppisztolyok csúnya hangját többszörösen adja vissza az erdő. Tehetetlen vagyok és csak a puszta szerencsémre bízhatom az életem ebben az igen veszélyes golyózáporban, csak szerencse dolga, eltalálnak-e vagy sem.

Majdnem teljesen kimerülten, de sértetlenül értem el a jánoshegyi szerpentin utat. Itt egy pár percig ki kell pihennem magam és aztán lassú léptekkel haladok a hótól megtisztított úton. Az oroszok most már igen messze vannak tőlem és a tüzelésük is megritkult. Az úton lefelé kell mennem és rövid idő után megint van annyi erőm, hogy ismét futásba kezdhetek. Az ellenséget egy pár perc után már nem is látom és az egyik kanyarban két bajtársamat veszem észre, amint felém intenek.

- Azt hittük, már nem jössz, hogy az oroszok bekerítettek - volt első szavuk.

Csak intek kezemmel nekik, mert még beszélni is nehezemre esik a nagy erőlködéstől. Látják rajtam a kimerültséget, belém karolnak és így hármasban folyatjuk utunkat. Már nem sokat megyünk a kocsiúton, hanem letértünk balra. Néhány perc után már látjuk csoportunkat. Aggódva várták visszatérésünket és híreinket. Beszámolóm alapján az a nézet alakul ki, hogy a forgalmas kocsiúton át kell magunkat vágni, még pedig haladék nélkül.

Fejezet Cs. A., volt budakeszi katona visszaemlékezéséből. Buda, 1944. február 11.
Megjelent a magyarországi kiutasítottak szemléjében, a volt budakeszi dr. Gödrössy Béla szerkesztette Értesítőben 1950. január és július között, melynek példányait dr. Máté (Math) Istvan és felesége (született Pfendtner) budakeszi kitelepítettek családja őrzött meg az utókornak.
Digitalizálta Albrecht György, Karlsruhe
http://kemma-auf-wudigess.de/kitores.html

(folytatjuk)

Vissza