Budakörnyéki iránytű

A kitörők között voltam... - 13. rész

Múltunk tanúi > Budakeszi

2015-02-27

Különös gondolatok és érzések dúlnak bennem, miközben a magas hegytetőről a lebukni készülő napot nézem. Olyan az, mint egy nagy vörös korong. Nyugodtan nézhetek bele, nem vakít, nincs ereje, akárcsak nekünk. Most már óráról órára gyengülünk. Nem volna olyan nagy a gond, ha teljes erőben mentünk volna neki a vállalkozásnak. A közel két hónapi ostrom azonban nem maradt nyom nélkül.

A súlyos harcok nehézségeit a szűkre szabott élelem adagok és a vízhiány csak fokozta. Így hát meglehetősen gyenge testi erővel indultunk neki tegnap, életünk legnehezebb útjára.

Gyenge szellő kerekedik, amely nyugat felől felhőket hoz. Közben hamar sötétedik, és nemsokára lassan hull a hó. Ismét csendes erdőben haladunk. Olyan messze vagyunk már, hogy semmiféle zaj nem ér el eddig. A nagy sötétségben csak iránytű segítségével tudjuk betartani a nyugati menetirányunkat.

Valamelyik kisebb csoport, amely még a vámépület közelében csatlakozott hozzánk, magával hozott három hadifoglyot is. Megszeppenve halad közöttünk a három orosz, az egyik közülük építésznek mondja magát és törve beszéli a németet. Nyugodtan és csendesen válaszol a kérdéseimre, mert valahogyan a közelembe sodródott. Nikolajevbe való, felesége és két gyereke van. A napokban kapott tőlük levelet. A fényképüket is ideadja nekem, de a nagy sötétségben mit sem látok belőle és visszaadom neki. - Mit gondolsz, ki nyeri meg a háborút? - kérdem tőle igen halkan, hogy más ne igen hallja. Meglepetten néz rám, de nem felel. Megismétlem a kérdést, az orosz azonban bölcsen hallgat. Arra a kérdésemre pedig, hogy mikor lesz vége a háborúnak, azt mondja, hogy nemsokára. Igaza lehet, gondoltam magamban.

Éjfél már jóval elmúlt, mikor pihenőt kell tartanunk. Hosszan elnyúlt már a menet, igen sokan közülünk már csak vonszolják magukat. Egy irtáson telepszünk le. Eldöntött fatörzsek, itt-ott már összerakott hasábfa mutatja, hogy favágók félbehagyott munkahelyén vagyunk. Becslésem szerint a Telki-Budajenő községektől északra elterülő erdős hegyekben lehetünk. A nagy sötétségben azonban csak méterekre látni és így tájékozódni nem igen lehet.

Egy ledöntött vastag fatörzsön helyezkedem el és lábam alá két hasábfát rakok. Most hogy nem mozgok, érzem csak igazán, hogy cipőm teljesen átázott és csurom víz a lábam. Le kell venni a cipőt. Az átázott bőrfűzőket gémberedett ujjaimmal csak nagy kínnal tudom kibontani. Harisnyámból csöpög a víz, ezért leveszem és eldobom. Hátizsákomból szárazat veszek elő, azt felhúzom, de előtte törülközővel szárazra dörzsölöm a lábamat. A törülközőt aztán a lábamra csavarom és másikkal pedig födetlen fejemet takarom be. Soká tart ez a művelet és mire mindennel elkészülök már csend van körülöttem. Mindenki alszik, csak itt-ott látni a sötétben egy-egy alakot imbolyogni.

Nagy pelyhekben sűrűn hull a hó, csendben pihen a maroknyi kis csoport. Ezek volnának tehát a szerencsések, akiknek a nagy kaland sikerült? - Legalább is eddig sikerült. Azonban a nagy kérdésnek már a legközelebbi órákban el kell dőlni. Kinek mi van beírva a sors könyvébe? Jó, hogy azt meg nem foghatjuk, és nem lapozgathatunk benne. De jobb így, ahogy van, hogy nem látunk a titokzatos jövőbe. Gondolatok kavarognak bennem miközben úgy érzem, hogy testi és lelki erőm is elhagyni készül. Fejemet a térdemre fektetett fegyveremre hajtom. Alszom is, meg nem is.

Fejezet Cs. A., volt budakeszi katona visszaemlékezéséből. Buda, 1944. február 11.
Megjelent a magyarországi kiutasítottak szemléjében, a volt budakeszi dr. Gödrössy Béla szerkesztette Értesítőben 1950. január és július között, melynek példányait dr. Máté (Math) Istvan és felesége (született Pfendtner) budakeszi kitelepítettek családja őrzött meg az utókornak.
Digitalizálta Albrecht György, Karlsruhe
http://kemma-auf-wudigess.de/kitores.html

(folytatjuk)

Vissza