Kultúra és morál
> Nagykovácsi
2005-12-01
Beszélgetés Gulyás Dénes, Köztársasági Érdemrenddel kitüntetett operaénekessel, kiváló és érdemes művésszel, aki december 15-én veszi át a Magyar Művészetért Díjat.
Mit jelent az Ön számára ez az újabb megtiszteltetés?
Ebben a díjban az a legnagyszerűbb és ezért különösen jó érzéssel tölt el, hogy ez nem egy állami kitüntetés, hanem egy alapítvány, még pedig a Magyar Művészetért Alapítvány díja. Az elismerésben benne van azoknak a szakembereknek az ítélete, akik figyelemmel kísérik a jelöltek szakmai munkáját, közéleti tevékenységét, és ez alapján döntenek. Ugyanilyen kitüntetésként fogom fel azt is, amikor az Operaház igazgatói pályázatánál a színházból több százan kiálltak mellettem és azt szerették volna, hogy én legyek az igazgató. Ez a kiállás felér egy Kossuth-díjjal, hiszen a szakma azon képviselői tüntetek ki bizalmukkal, akik ismernek és odafigyelnek rám. A privát szférából érkező kitüntetés számomra mindig nagyon értékes és becses.
Hogyan látja ma a magyar művészet, a magyar kultúra helyzetét?
Általában véve a kultúra helyzetét nagyon siralmasnak látom és azon belül a magyar kultúra helyzete katasztrofális. Úgy érzem, hogy nagyon sok ember számára a magyar jelző pejoratív értelmű, pedig köztudottan vannak kultúrák, ahol a saját művészetben megnyilvánuló nemzeti öntudat nagyon erős, s ebben nem találnak semmi kivetnivalót. Meggyőződésem szerint én a magyar nemzeti kultúráért tevékenykedem, de nem tartom kevésbé értékesnek az egyetemes kultúrát sem. Íróink, tudósaink, zenészeink, képzőművészeink alapján semmivel sem vagyunk gyengébbek, mint a nemzetközi színvonal. A helyzet szerintem most azért katasztrofális, mert minden a pénz körül forog, pedig abból jelen pillanatban csak adósságunk van. Ahol nincs pénz, ott nem áldoznak a kultúrára sem, így olyan generációk felnevelésére sem, akik az országot, a nemzetet, a társadalmat építve az utánuk jövők életminőségét, nemzettudatát ápolják a széles értelembe vett kultúra segítségével, amibe Arany János, Mozart ismerete, az alapvető tudományos tájékozottság éppúgy beletartozik, mint az, hogy nem szemetelek az utcán. Közben a médiából árad a személyiség romboló mocsok, ami iszonyatos károkat okoz a gyerekek lelkében. A valóság show-k és társaik egy beteg társadalom tünetei. Már-már úgy tűnik, mintha valakiknek elemi érdeke lenne a társadalom elbutítása, mert a buta ember nem kérdez, viszont nagyszerűen vezethető. A médiahorda ellen fel kell venni a harcot az értékek propagálásával azért, hogy a jövő generációból ne vesszen ki az értékek iránti igény. Roppant nagy felelősség hárul tehát a kultúrában dolgozókra, hiszen az ő feladatuk az értékek közvetítése. A szűkös anyagi lehetőségek között ez ugyan nehéz, de a kártékony folyamatok ellen fel kell venni a harcot és minden törvényes módon tiltakozni kell.
Úgy tudom, Ön sok energiát fektet a zenei utánpótlás nevelésébe. Milyen kilátásai vannak a jövő nemzedéknek?
A Zeneakadémia ének tanszakán tanítok immár 11 éve. A tanítványaim figyelmét minden év elején felhívom arra, hogy nagyon nehéz ez a pálya. Ne arra számítsanak, hogy kimennek a színpadra, aztán taps és nagy gázsi, nagy szerepek és nagy utazások. Készüljenek fel a küzdelemre, ami iszonyatosan sok munkából, vérből, verejtékből, keserűségből, álmatlan éjszakából és szomorúságból áll, amiért egyre kevesebb pénzt fognak kapni. Nem egy helyen mondták már: „Művész úr! Tessék valami népszerűt is énekelni, hogy bejöjjön a közönség”! Tudnunk kell azt, hogy a művész nem igényt elégít ki, hanem megpróbál valamit a megfoghatatlanból, a misztikusból, a varázslatosból az emberek felé közvetíteni. És ez nem szolgáltatási tevékenység, ahogy ezt a közgondolkodásban sokan értelmezik. A művész nem szolgáltat, és nem a közönség igényeinek kielégítésére hivatott, hanem arra, hogy felmutasson olyan értékeket, ami az emberek szellemiségét építi és ez által a szépre, az emberhez méltóra tanít. Milyen kultúráról beszélünk, amikor a sekélyes iszapzene vesz bennünket körül? Hermann Hesse, Nobel-díjas író az Üveggyöngyjáték című regényében a kultúra lényegét így summázta: „Végső soron a kultúra minden klasszikus kifejeződési formája morált jelent, az emberi magatartás kifejezéssé sűrűsödött mintaképét jelenti”. Ennek alapján szét kellene választani: mi az, ami épít és mi az, ami rombol. A fiataloknak nagyon nehéz dolguk van, mert jobban meg fognak élni, ha igényt elégítenek ki, és rosszul, ha az értékes kultúra mellett teszik le a voksot. Ez kevésbé lesz kívánatos, tehát még időben kell dönteniük.
Ön már a ’80-as években megfordult a világ legrangosabb operaházaiban és koncerttermeiben. Mégis itt él Magyarországon egy kis faluban, Nagykovácsiban. Nem gondolt –e arra, hogy tartósan külföldre szerződjön?
Nem gondoltam erre soha, mert 25 éven keresztül énekeltem külföldön, de egy társulat tagja sem voltam. Ez veszélyesebb és sokkal izgalmasabb. Ugyanis nem jobb Kölnben, Bonnban, Berlinben tagnak lenni egy színházban, mint itthon. A leszerződés megköti a művész kezét és beszűkíti a lehetőségeket.
Ön számos területen nem csak hogy kipróbálta magát, hanem sikeresnek is bizonyult. Melyik a legkedvesebb műfaja?
Annak idején még volt szerencsém megismerni egy színházcsináló embert, Nádasdi Kálmánt, aki mindent tudott, amit a színházról tudni kell. Õ azt mondta: „Uraim, tessék mindenevőnek lenni”. Ebbe beletartozik minden, ami a komoly műfajt illeti: korunk zenéjétől kezdve az egész barokk operáig. Rettenetesen érdekelt az opera rendezése, a tanítás, a kultúra szervezése. Mindezt örömmel végeztem. És öröm számomra az a közéleti tevékenység is, amibe 1,5-2 éve kezdtem. Ugyanilyen örömet okoz, ha emberekkel találkozom, és az ország sorsáról beszélünk.
Dr. Antalóczy Péter
