Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Jóna Gyula 91 éves

Múltunk tanúi

2004-11-01


Beszélgetés Jóna Gyulával, aki Budakeszi háború előtti illetve második világháborús történéseibe adott saját szemszögéből egy kis betekintést, sőt még azt is megtudhatjuk, járt-e Budakeszin Raoul Wallenberg.

„1913-ban születtem. Az elemi iskolát 1925 tavaszán fejeztem be. Nyomdászinas szerettem volna lenni, azonban megjelent egy hirdetés, amely szerint 15-17 év közötti fiatalokat vesznek fel a Kinizsi Pál Katonai Nevelőintézetbe, a Veszprém melletti Veszprémjutasra. Négy éves iskola volt, 1934. augusztus 20.-án avattak fel tizedesként. Egy év után 1935. október 1-jével áthelyeztek a budakeszi József Főherceg katonai szanatóriumba - mai nevén Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe. Itt szolgáltam, katonák kiképzője lettem 1944. október 1-ig.
1939 végén össze kellett állítanom egy egészségügyi egységet - 102. tábori kórház volt a neve - 14 beosztott orvossal. 1941. április 5-én indultunk el az általam képzett katonákkal a József Főherceg Szanatóriumból Szegedre. A 96 katonának összesen 36 fegyvere volt. Megérkezésünk után két nappal éjszaka 2 órakor Csikériánál átléptük a határt, és másnap 8 órára Szabadka keleti részére kellett volna telepíteni a kórházat. De mire Szabadkára beértünk, addigra a német csapatok megelőztek minket, mert átkarolva elfoglalták Belgrádot. Ezért már nem kellett a kórház, hazavezényeltek bennünket.
1937 nyarán leventeoktató lettem. Mikor visszajöttem a Délvidékről, Budakeszin kb. 600 leventének lettem vezető főoktatója. Csák József, az orvos volt a levente intézmény elnöke.
Közben 1944. december 2-ával a József Főherceg Szanatórium felsőbb utasításra áttelepült Zalaszentgrótra, én pedig maradtam 12 katonámmal a szanatórium őrzésére. Itt értek minket a szovjet csapatok. 1944. december 24.-én délelőtt 10 órakor, a MÁV szanatórium második emeletéről távcsővel láttam a szovjet csapatokat közeledni Budakeszi felé. Rohantam haza, a Széchenyi utcán leszaladtam, át az Erkel utcán. Az első szovjet harckocsi éppen a patikánál volt. Rögtön kilőttek rám egy aknát, ami a kereszteződésben csapódott be. Sajnos, az egyik utánam szaladó katonámat megölte. Õ volt Budakeszi első halottja - Tamás József szakaszvezető.
December végén kétszer is elfogtak az oroszok, de a törökbálinti iskolaigazgató ismerősöm segítsége és az orosz katonák hanyagsága révén mindkétszer sikerült megszöknöm.
Január végén a szovjetek küldöttsége odajött a lakásomba egy tolmáccsal, - mivel látták a papírokat arról, hogy leventeoktató, vezető voltam, - és elvittek kihallgatni. Másnap reggel 8 órára le kellett mennem a községházára, ott Maszlov, a Budakeszin állomásozó szovjet csapatok parancsnoka kinevezett a polgárőrség vezetőjévé. A rendfenntartás miatt meg kellett szervezni egy 60 fős egységet. Szigorú parancsot adott a jegyzőnek és különösen nekem. "Budakeszin 15-20 ezer orosz katona van, ha egynek is baja lesz, akkor először önöket likvidáljuk." - mondta. Erre azt válaszoltam, itt Budakeszin 7 ezer ember van, akik polgári személyek. Nincsenek olyanok köztük, akik ártani akarnának az orosz katonáknak. Tehát kérem, hogy az ön katonái is így viselkedjenek, mert már történtek atrocitások az önök részéről. Ez annyira tetszett neki, hogy attól kezdve a szavam szent volt előtte.
A legnagyobb probléma a Várból való kitöréskor [1945. február] adódott. Maszlov akkor a főjegyzőt és engem berendelt magához. Azt a parancsot adta kettőnknek, hogy másnapra ezer embert állítsunk ki a város lakosságából ásóval, csákánnyal, mert menni kell Sóskútra árkot ásni. Ugyanis azt híresztelték, hogy a német csapatok Ercsi felé törtek ki. Budakeszin keresztül akkor a már Budát megszállt szovjet csapatok az utca szélességében lóháton-gyalogosan futva menekültek. Ez egy napig tartott. Nagyon kellemetlen volt nekem, mert ezer embert nem tudtam kiállítani, csak kevesebb, mint a felét. Bementem az irodámba, nem mentem el ebédelni hozzá, mivel nem hajtottam végre a parancsot. Ebédidő végeztével személyesen bejött hozzám, megkérdezte, miért nem mentem be ebédelni. Elmondtam a tolmácsnak, mivel olyan parancsot adott, amit nem tudtam végrehajtani, vártam az ön intézkedésére. Erre belém karolt és bevitt az irodájába, megitatott velem két pohár italt, beszélgettünk, és végül semmi nem lett az egészből. Szigorúsága ellenére jóindulatú ember volt.
A kitörés utáni harmadik vagy negyedik napon egy magyar tolmács jött két svéd emberrel. Kérdezték tőlem, mit tudok Csiki Erikről. Õ nem volt más, mint Szálasi külügyminiszter-helyettese. Előtte viszont nálam szolgált a szanatóriumban, mint gyógyszerész. A német megszállás után három nappal eltűnt, később csak egyszer láttam. A két svéd meg a tolmácsa azt mondta, Jóna úr, azért jöttünk önhöz, mert pár nappal ezelőtt Csiki Erikkel együtt voltunk a Várban. Õ mondta, hogy Ön tudni fog a hollétéről. Sajnos nem tudtam segíteni nekik, mert tényleg nem találkoztam vele többet. Azért megkérdeztem, hogyan tudtak átjönni Budakeszire, hiszen mindenhol szovjet csapatok voltak. Azt mondták, az erdőn keresztül jöttek. Meg kell, hogy mondjam, mikor megláttam Wallenberg szobrát, az egyik svédben őt ismertem fel.
Április 16-ig dolgoztam Maszlov mellett, a mai polgármesteri irodában. Mikor elmentek, bementem a Honvédelmi Minisztériumba, kaptam szabadságos levelet, és 1945 őszéig pár katonával a szanatóriumot őriztem. 1946 folyamán a szanatóriumot állítottuk helyre, mivel le volt rombolva. Három orvossal kezdődött meg a gyógyítás, és karácsonyra már olyan állapotba került az egyik épület, hogy 15-20 katonát el tudtunk látni, és még karácsonyfát is állítottunk.
A régi rendszerben sportlövő voltam, a Honvéd Sportnál versenyeztem, nem is rossz eredményekkel. 1946-49-ig tagja voltam az országos sportlövő egyesületnek, kétszeres országos sportlövő bajnok voltam. A Honvédelmi Minisztérium 1952 elején áthelyezett a Budapesti Honvéd Sportegyesülethez, ott folytattam tovább a versenyt, egyben a technikai sportok előadója lettem. Ezután mivel akkor alakult meg az Országos Testnevelési Hivatal 4 éves sportvezetői tagozata, oda rögtön beiskoláztak, és az ott szerzett diplomával először a technikai sportoknak, majd az egész budapesti Honvéd Sportoktatásnak, és szervezési osztálynak vezetője lettem. Akkoriban az ország a sporton keresztül kapcsolódhatott bele a nyugati világba. Én is utaztam a vívó szakosztálylyal Olaszországba, Belgiumba, Németországba később, mint nyugdíjas. 1966-ban mentem véglegesen nyugállományba. Utána még 18 évet dolgoztam, egy fonyódi üdülőben voltam gondnok.
Gábriel Győző


Vissza

iranytu-cimlap-2021-3.jpg