.

2017. szeptember 23. szombat, Tekla napja van. Tizenháromezer példányos, ingyenes regionális havi lap, heti hírlevél és napi frissítésű honlap
Kereső
 
Iránytű Heti Hírek

Galéria


Belépés a fórumba


Emlékem az Aradi utcai pincéből

Perbál > Múltunk tanúi
2016-11-03
687 olvasás

-    Ki kapcsolta ki a rádiót? - rontott rám fenyegetőn „L”, a helyi rendőr. Jól ismertük egymást, nemzetőr volt, a forradalom után állt az egyenruhások közé.
-    Látod, hogy egyedül vagyok, használtam a hangosbemondót és már végeztem.
Izgatottságot, rémületet és némi szánalmat is láttam az arcán.
-    Ebből még bajod lesz!
-    Miért? Én kapcsoltam be és most kikapcsoltam.

-  Tudod te, hogy mit csináltál? Kikapcsoltad Kádár elvtárs ünnepi beszédét. Itt vannak a nyomozók és lehet, hogy ezért be kell, kísérjelek.

Ez a párbeszéd, 1957. augusztus 20-án délután a helyi tanácsház épületében zajlott. Barátaimmal 1956 telén 17 évesen a megszűnt DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség) helyett ifjúsági szervezetet alakítottunk. 1957-ben aztán központilag betiltottak minden hasonló alakulatot. Zenekarunk volt, bálokat rendeztünk, fociztunk, pingpongoztunk. Ezen a napon is egy táncos rendezvényt hirdettem a hangosbemondón. A szokásnak megfelelően a mikrofonban a néprádió adása ment, ahol épp ez alkalomhoz illő zene szólt. Más dolgom is lévén, egy rövid időre távoztam, majd visszatérve a rádiót kikapcsoltam, hogy ismét beolvassam a hirdetést.

Este jött is értem a rendőr hogy bekísérjen az iskola melletti őrsre.  A belső szobában már várt egy civilruhás idegen. Faggatni kezdett és közben jegyzetelt. Ki vagyok? Kik a barátaim? Mi volt az apám a háború előtt és alatt? Hol és kikkel voltam ’56. október 23-án? Tudom-e, hogy mi a MUK (Márciusban Újrakezdjük!)? Természetesen tudtam és kertelés nélkül elmondtam mindent. Részt vettem a tüntetésen, ott voltam az országháznál, a rádiónál, és láttam, ahogy ledöntötték a Sztálin-szobrot.

A kihallgatás mintegy két órát tartott, miközben a külső szobában egy jajveszékelő fiatalt pofoztak. Megismertem a hangját, „K T” volt, aki állítólag verekedett a bálban. A vallomásomat jegyzőkönyvezték, majd az aláírásom után közölték, hogy ennyi éppen elég lesz az internáláshoz még akkor is, ha bizonyos dolgokat eltitkolok. Közölték, hogy bár tagadom, de tudomásuk van arról, hogy fegyveres harcokban is részt vettem.  

Este 11 óra lehetett, amikor gépkocsi zajára lettem figyelmes. Három civilruhás lépett a szobába. Egyikük átnézte a jegyzőkönyvet és csak annyit mondott, hogy „Nagyon jó!  Ezt a kis patkányt most átvesszük!” Az első rúgás akkor ért, amikor belöktek az autóba. Egész úton azzal ijesztgettek, hogy milyen vallatási módszerekkel fognak szóra bírni.

Mi tagadás, az Aradi utcai kapitánysághoz érve már remegtem, mint a nyárfalevél. Felvittek az első emeletre, ahol átvett egy újabb nyomozó és ismét faggatni kezdett. Győzködött, hogy valljam már be végre, hogy lövöldöztem, mert a rádiónál mindenkinek volt fegyvere. Ő is ott volt és harcolt, nem olyan nagy dolog az, sokan megtévedtek, ha bevallom, az mindig enyhítő körülmény. Miután látta, hogy hajthatatlan vagyok, kiszólt egy rendőrnek. „Kísérje le a cellaparancsnokságra és puhítsák meg!”

Nem tudom az idejét, de úgy éjfél után egy óra lehetett, amikor az alagsori cellákhoz kísértek. Az előtérben halvány világítás, íróasztal, néhány szék és négy vagy öt kigombolt, slamposan öltözött unatkozó rendőr. A falon felakasztva egy vaskos görbebot, a fogason néhány gumibot.
-    Hogy hívnak? Mondom a nevem.
-    Ne hazudj! – hatalmas pofon a kérdezőtől.
-    Hány éves vagy? - kérdi egy másik.
-    17 - válaszolom.
-    Hazudsz! – még egy pofon.
-    Nem hazudok! Mire a harmadik: Kuss! És belém rúg.

Már kisgyerekkoromban is dacos, akaratos, keveset beszélő voltam, ha nem akartam beszélni, szüleim sem tudtak kihúzni belőlem semmit.

A további kérdések már olyan messziről jöttek, hogy csak foszlányokat hallottam. Nem érdekelt semmi, megszűnt bennem a félsz, már csak a gyerekes konok dac működött. Nem válaszolok semmire - csak üssetek - összeszorított fogaim okozta görcs nagyon fáj – erősebben fáj, mint a szánalmas ütlegetek.
-    Állj a falhoz! Az orrod és a cipőorra érje a falat!  

Hátulról ütés a fejre, a másikat a fal adja. Érzem, hogy vérzik az orrom, de nem mozdulok.  A görbebot is lekerül a falról, súlya a térdhajlatomat éri. Lerogyok, valaki felsegít.
-    Nézzétek, ez a kis tetű, bemocskolta a falat. Folyik a taknyod, töröld le!  Rakj ki mindent a zsebedből és vetkőzz!

Miközben zsebeimet kutatják, én meztelen állok a szoba közepén. Sanda tekintetek kereszttüzében némán tűröm az ocsmány megjegyzéseket. Valaki hátulról egy gumibottal rám vág.
-    Öltözz fel, te szerencsétlen!

Látom, hogy mindez milyen élvezettel zajlik, mintha valami kéjes örömöt okozott volna nekik. A megaláztatástól egész testem remeg. Szédülök, a lábaim alig bírják a testem. A szobában már csak szürke alakokat látok. Úgy érzem, néhány perc és összeomlok. Összefüggéstelen szavakat hallok.
-    Aha, szóval perbáli! Az öreg W…-t ismered? Persze hogy ismered, az a mocskos kulák is itt van. Egyelőre elég lesz!

Így az egyik és a hónom alá nyúl, átvisz egy folyosóra. Lábam alatt szőnyeg, előttem vasajtók, kémlelőnyílások sora.
-    Látod, hogy mibe keveredtél?

A szelíd hanghordozás meglepett: oktató hangon magyarázza, hogy hátra kell tennem a kezem, hogy a fal felé kell fordulnom, hogy mit lehet és mit nem, hogy kell mennem, ha kísérnek és mi a cellarend, satöbbi-satöbbi, majd kinyit egy ajtót és betaszít. A gyér világításban szinte semmit sem látok, megbotlok egy testben. A két oldalsó priccsen és a földön alvó emberek. Vagyunk vagy tizenketten. Az álmából felvert rám szól: Feküdj már le! A földön elterülve azonnal elalszom.
 
Nem tudom mennyit aludhattam, csak néhány percnek tűnt, mikor ébresztőt ordítottak. A felkapcsolt lámpafénynél gyűrött, lábszagú, fásult, hangulat. Ajtót nyitnak. „Kifelé!” Mint mikor a kondás kihajtja az állatokat, özönlünk a mosdóba. Szürke hosszú vályú, fölötte vízcsapok sora, a sarokban egy W- kagyló.
-    Öt percük van! - mondja az őr.

Visszaterelnek a cellába. Ismét ajtózörgés, csörömpölés, a reggeli feketekávé és kenyér. Ledőlök az egyik priccsre.
-    Ha neked nem kell, megeszem én - mondja egy öreg.

Kémlelőnyílás koppan, az őr beront és rám vág a gumibottal.
-    Napközben nem döglesz! Kifelé! Egy félóra falhoz állás!

Tudom, az orrom és a cipő orra a falat kell, hogy érje. Rettenetesen nehéz így állni, az utolsó erőmet is összeszedve, még tíz percig sem bírom. Visszalöknek a cellába. Leülök a többiek mellé, négyen föl-alá sétálnak és számolják a lépteket.  

(Részlet)
Szilágyi László, Perbál

Nyomtatható verzió

Vissza | A lap tetejére

     
     

www.budakornyekiiranytu.hu 

Made by EG-LOGIC