.

2020. August 9. Sunday, Emőd napja van. Tizenháromezer példányos, ingyenes regionális havi lap, heti hírlevél és napi frissítésű honlap
Kereső
 
Iránytű Heti Hírek

Galéria

Belépés a fórumba


Surányi Linda a Budakeszi Vadaspark fotósa

Budakeszi > Életmód
2020-07-14
94 olvasás

A vadaspark fényképésze 2015 óta fotózza az állatokat és a park eseményeit. A tavaszi zárva tartás alatt csak az ő szemével, kameráján keresztül ismerhettük a vadaspark életét. Surányi Lindával az állatfotózás szépségeiről és nehézségeiről a munkáltatója készített interjút.

- Mikor és hogyan kezdődött az életedben a fotózás?
- Gyerekkorom óta az életem része. Az egész családunk szeretett fényképezni, rengeteg fotónk és jó pár régi fényképezőgépünk van otthon. Hatéves voltam, amikor kaptam egy egyszer használatos kamerát. Apukámmal elmentünk sétálni, közben pedig fotóztam a galambokat, kutyákat. Ezek a képek a mai napig megvannak. Szerintem az ember azért készít fotókat, azért fényképez, mert meg akarja őrizni, konzerválni akarja a múltat. A fényképezés tulajdonképpen arról szól, hogy emlékeket készítünk. Ha csupán egy ételfotót csinálunk az Instagramra, akkor azzal is arra a pillanatra emlékezünk, amikor a képet csináltuk.

- Hogy lett belőled a Budakeszi Vadaspark fotósa?
- Az egész Hümérrel, a Vadaspark kutyájával kezdődött. Egy alkalommal, amikor látogatóként felkerestem a Vadasparkot, Hümér ott ült a bejárat előtt, én meg csináltam róla néhány képet. A fotókat beküldtem a Vadaspark Facebook-oldalára, ahol meg is osztották. Pár nap múlva megkerestek, hogy szeretnék-e önkéntes fotósként dolgozni náluk. Ez 2015-ben történt. Másfél évig önkéntesként dolgoztam, aztán felajánlották, hogy szerződéssel, munkatársként csináljam tovább.

„Fickó, a gímbikánk látható a fotón. A Vadaspark különösen mesebeli télen, mikor minden fehér, és ez a kép nekem ezt tökéletesen visszaadja.”

- Emlékszel az első munkáidra? Hogy tudtál beilleszkedni nem is elsősorban a kollégáid, hanem, ha lehet így mondani, a Vadaspark lakói közé?
- Az első fényképeim a pusztai sasokról készültek. Aztán a gondozók segítségével mindegyik állatot lefotóztam. A gondozók egyébként az első pillanattól kezdve nagyon sokat segítettek. Bemehettem velük a kifutóba, ami számomra új perspektívát jelentett, mert úgy tudtam lefényképezni az állatokat, ahogyan a rácson kívülről nem sikerült volna.

- Tudnál említeni néhány érdekesebb pillanatot, amit sikerült elkapni?
- Vicces pillanat volt, amikor a fotóstáskámat leraktam a rókák kifutójának egyik sarkában. A két róka, Chili és Parázs odament hozzá, elkezdték ide-oda húzni, megpróbálták beledugni a fejüket, felborították. Egy következő alkalommal ugyanígy játszani kezdtek vele, majd Chili odafeküdt mellé és elaludt. Erről készült is egy jópofa fotósorozat.

 

Amikor viszont egy másik táska volt nálam, az nem érdekelte őket. Szintén emlékezetes pillanat volt, amikor megszületett Szőke, a fehér dámszarvas. Az egyik első ember voltam, aki látta, és a legelső, aki lefotózta. Nagy élmény volt számomra végigkísérni, fotókkal dokumentálni az életét, ahogy felnő.

„Ez volt a legelső kép, amit Szőkéről készítettem. Bementünk a kifutóra és megkerestük, hol fektette el az anyja. Ezután lehasaltam a földre, és lassan kúsztam minél közelebb, hogy ne szaladjon el. Amikor észrevett, felemelte a fejét, ezt sikerült megörökíteni. Akkor még úgy nézett ki, mint egy lámacsivava.”

Róla egyszer készült egy muris fotó, amin be van csukva a szeme, és a nyelve oldalt kilóg a szájából. Nem is gondolná az ember, de a szarvasok időnként nagyon fura képet tudnak vágni. De van egy medvés történetem is. Az ő kifutójukban van egy slag, amiből a kis tavukba folyik a víz. A két állat odaült, a slag alá tartották a fejüket, és élvezték, ahogy csorog rájuk a víz. Ezt elkapni remek pillanat volt. Számomra fotós szemmel nagyon izgalmas az is, ha új állat érkezik, és először veszi birtokba a kifutóját.

- Érzi, érzékeli egy állat, ha fotózzák?
- Vannak olyan állatok, amelyeket nem érdekli, mert érezni rajtuk, hogy ugyanolyan embernek tartanak, mint bárkit, aki elsétál a kifutójuk előtt. Egyes állatoknál viszont látom, hogy észreveszik a fényképezőgépet a kezemben. A Vadaspark egyik medvéje, Romulus nem kedveli, ha fényképezik. Ha ezt látja, felkapja a fejét, és egy kicsit az irányomba mozdul. Mintha azt jelezné, hogy hagyjam békén. Csabi, a hím hiúz elkezd morogni, ha közeledek hozzá. Érdekes, hogy magát a fényképezőgépet az állatok nem ismerik különösebben. Viszont másképp viselkednek, ha a Vadaspark zöld ruhájában vagyok, mint amikor „civilben” közelítek hozzájuk.

- Szerinted vannak fotogén állatok?
- Igen. A macskafélék tipikusan ilyenek. Olyan arcberendezésük van, hogy bárhogy nézzenek is, jól mutatnak a fotókon.

Hubert, a Budakeszi Vadaspark 2017-ben elpusztult hiúza. „Nagyon sok képem van róla, de ezt különösen szeretem, ahogy a reggeli fényben rám nézett és mintha rám kacsintott volna.” A szarvasokat említeném még. Nagyon elegáns és méltóságteljes állatok, róluk nehéz rossz képet csinálni.

- Melyek azok az állatok, amelyeket kifejezetten nehéz fényképezni?
- A gyorsan mozgó állatokat nehéz fotózni, főleg az énekesmadarakat. Gyorsak, kicsik, nem is jönnek gyakran az ember közelébe, hacsak nem rakunk ki nekik eleséget az etetőbe. Az ilyen pici madarak fényképezéséhez vagy nagyon nagy teleobjektív kell, vagy órákig kell várni a megfelelő pillanatra, amikor megközelíthetjük őket, és a fény is megfelelő. De ugyanígy nehéz fotózni a repülő rovarokat.

- Miben áll az állatok fotózásának nehézsége, különlegessége?
- Az állatokat – főleg a vadakat – nem lehet rávenni arra, hogy úgy álljanak, nézzenek, ahogyan én szeretném. Az állatfotózás ezért türelemjáték, amiben persze a szerencse is közrejátszik. Egyszer sikerült egy olyan fotót készítenem, amelyen egy gímszarvas megnyalta a borjának a fejét. Ezt a pillanatot pont el tudtam kapni. Olyan lett a képen, mintha a szarvas épp puszit adna a borja fejére.

Ki kell várni a tökéletes pillanatokat. Én például sosem szórok ki zoocsemegét az állatoknak, ezzel előcsalogatva őket, arról nem beszélve, hogy a látogatóknak sem szeretnék ilyen példát mutatni. Nyilván egy vadasparki, állatkerti állatot könnyebb fotózni, mint a vadon élőket. Más egy állatot fotózni télen, amikor lelassul, lassabban mozog, más, amikor kicsinyeik születnek, és éppen játszanak egymással. És van még egy fontos szempont. Az emberekkel ellentétben az állatok mindig spontának tudnak maradni. Ha az emberek azt látják, hogy valaki feléjük fordul a kamerával, máris másképp viselkednek. Az állatfotózás ezenkívül nagyon megterhelő tud lenni a fizikai igénybevétel tekintetében. Egy hétvégi program során akár 4-5 órát is folyamatosan a parkban vagyok egy nehéz fotóstáskával, ha esik, ha fúj. Az is fárasztó egy idő után, ha videót készítek és percekig kell mozdulatlanul kézben tartani a fényképezőgépet. Állványt csak ritkán használok, mert az állatok mozgását sokkal nehezebb azzal követni, sőt balesetveszélyes is lehet, ha beleakad az ágakba, kerítésbe.

- Az állatfotózás ugyanaz, mint a természetfotózás?
- Nem. A természetfotózás számomra sokkal inkább kikapcsolódás, „lazulás”. A természetben akár egy egy négyzetméteres területen el tud tölteni az ember egy órát, ahogy megfigyeli a fűszálakat, rovarokat, a pillanatokat, ahogy a Nap süti őket. Az állatfotózás ezzel szemben sokkal dinamikusabb; a vadállatok például sokat mozognak, ezért állandóan résen kell lenni, hogy elkapjam azt a pillanatot, amit szeretnék. Ehhez meg kell ismerni az állatokat. Ismerni kell a viselkedésüket, mozgásukat; tudni kell, mik a jelei annak, hogy odafigyelnek valamire. Ha például hallanak egy hangot, hegyezik a fülüket, felemelik a fejüket – ez olyan pillanat, amikor jó fotót lehet készíteni egy állatról.

„Ez egyike a szerencsésen elcsípett pillanatoknak. A kis vadmalac ásított, amiről gyorsan egy sorozatot lőttem. Ennek egyik képkockája lett ez. A Facebook-követőink is imádták ezt a fotót, és nagyon örültem a sok pozitív visszajelzésnek.”

- A Vadaspark állatait a gondozóikkal történő interakcióik – látványetetések, tréningek, bemutatók – közben is fotózod. Mire figyelsz, koncentrálsz ilyenkor?
- Elsősorban arra, hogy a készülő fényképen látszódjon a gondozó és az állat közötti bizalom. Látszódjon, az állat arra koncentrál, hogy végrehajtsa, amire a gondozója kéri. Érdekes azt is végig dokumentálni, ha egy új állat érkezik, elkezdik tréningezni, egyre többet tud, fejlődik. Ilyenkor egyébként az is kiderül, hogy óriási munkát végeznek a gondozók, rengeteg türelemmel. Egy pár perces látványetetés mögött több hónapos munka áll. Egy-egy bemutató során pedig azt próbálom visszaadni, amit az állatok viselkedése kivált a közönségből. Ha mondjuk röptetnek egy madarat, akkor a fotón lehessen látni az ámuló tekinteteket, amint mindenki azt figyeli. Látszódjon az élmény, amit a látogatók számára jelent egy-egy ilyen pillanat.

Nyomtatható verzió

Vissza | A lap tetejére

     
     

www.budakornyekiiranytu.hu 

Made by EG-LOGIC