Különös gondolatok és érzések dúlnak bennem, miközben a magas hegytetőről a lebukni készülő napot nézem. Olyan az, mint egy nagy vörös korong. Nyugodtan nézhetek bele, nem vakít, nincs ereje, akárcsak nekünk. Most már óráról órára gyengülünk. Nem volna olyan nagy a gond, ha teljes erőben mentünk volna neki a vállalkozásnak. A közel két hónapi ostrom azonban nem maradt nyom nélkül.

Hosszú libasorban Nagykovácsi felé haladunk az erdőben. Mindig az az érzésem, hogy az oroszok üldözőbe vesznek. Ez igen könnyű lenne, hiszen a magas hóban ott van a nyomunk. Már jó messze vagyunk az úttól, üldözőknek azonban semmi nyoma. Minden utat, még a legkisebb ösvényt is gondosan kerüljük, nehogy ellenségbe ütközzünk: egy ilyen találkozás mindig életekbe kerül.

Több kisebb-nagyobb csoport csatlakozott időközben hozzánk, így ismét vagy kétszázan lehetünk. Az emberek fele fegyveres, másik része sebesült, akik felkötött karral, bepólyázott fejjel, bekötözött lábakon botokkal vánszorognak. Majdnem mind régebbi sebesültek, akik a budai vár pincék ideiglenes kórházaiból jöttek el eddig, kockára téve életüket, mert semmiképpen sem akartak orosz fogságba kerülni.

Az egyik orosz feltérdel a hóban és hadonászva öklét rázza felém. Ez ugyan számomra nem veszélyes, de azért ennek a karmaiba nem szeretnék kerülni, mert nagyon dühösnek látszik. Bajtársaim az előbbi viaskodásomban nem jöttek, de nem is jöhettek segítségemre, mert igen elmaradtam tőlük. Most a lövöldözés után megfordulok és látom, amint nagy irammal már igen messzire rohannak.

Túl közel mentünk a faluhoz, de az ellenség nem vett észre bennünket. Messze elkerültük most már a házakat. Oktalan gondatlanság volt ilyen közel jönni és ezt akarom jóvátenni, mikor magasan a hegyoldalba vezettem vissza a kis csoportot. Harminc-negyven méteres távközzel haladunk és igen nagy óvatossággal. Az utolsó katonát nem is nagyon látom, tehát jól rejtőzve megyünk.

Budapest ostroma után 70 évvel is előkerülhetnek lőszerek és emberi maradványok a Széll Kálmán tér átépítésénél. Maruzs Roland, a HM Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztály osztályvezetője megdöbbent, amikor csak egy cikkből értesült a Szilágyi Erzsébet fasorban talált emberi csontokról, ahol a Fővárosi Csatornázási Művek alvállalkozója dolgozott.

Az utakat messze elkerülve mélyen az erdőben járunk. Észrevétlenül és igen gyorsan haladhatnánk, ha nem volna oly magas a hó. Majdnem térdig süllyedünk benne. Már teljesen kivilágosodott, mikor balra tőlünk a hegycsúcson meglátom a jánoshegyi kilátótornyot. A nekem mindig oly kedves torony most veszélyt jelent, gyanús mozgást észlelünk rajta.

A nagy árok szélén végig tapogattam magam, semmi különösebb bajom. Arcomon, kezemen és ruhámon levő vér mind nem tőlem származik. Nem sebesültem meg. Valami különös csoda folytán teljesen épen kerültem ki ebből a szörnyű helyzetből is. A százötven emberből legalább ötven elesett, vagy olyan súlyosan megsebesült, hogy ott maradt a véres helyszínen.

A gyilkos tüzelésre valamennyien azonnal elterülünk. Az elsők közül sokan már sebesülten, vagy holtan rogynak össze. Egy kimondhatatlan belső ösztön egy fél perccel ezelőtt az útról letérésre ösztökélt. Hallgattam is erre a hangra, mert ha nem úgy cselekszem, és nem megyek le jobbra a nagy árok szélére, hanem az élen maradok, bizonyosan ott pusztulok én is.

Balra húzódunk, minél messzebb a házaktól, mert oroszokat csak azokban sejtünk. Meredeken tartunk a Kissvábhegy oldalán és most egy mély bevágásban fekvő úton megyünk. Mire ebből kiérünk, egy kis fennsíkon vagyunk. Hosszan nyúlik el az emberkígyó, mert csak egymásután megyünk óvatosságból. Ez az eljárás nagyon helyesnek bizonyul.