Ne legyen gyűlölet az emberek között
Múltunk tanúi
2005-08-01
Maria Bresch, leánykori nevén Natto Mária 1924. május 20-án született Budakeszin az Erdő utca 114.-ben. Huszonkét éves volt a kitelepítéskor. Ma a baden-württembergi Kronauban él. Tisztelt Olvasóink a történetekkel, emlékekkel teli beszélgetés kivonatát ismerhetik meg.
Hogy kerültek ősei Budakeszire?
Ezt eddig nem sikerült kideríteni. A Natto-család először Zsámbékon élt, majd onnan került Budakeszire. Nem tudom, hogy Zsámbék előtt hol éltek. Anyukám született Reich. Az ő családja korábban kerülhetett Budakeszire, mert a falu közepén laktak, pontosabban az Erdő utca 114-ben. Anyai nagyapám kádármester volt. Emlékszem, hogy annak idején csaknem minden fából készült. A kútvödör, a hordó, a prés és még lehetne sorolni. Évtizedekkel később itt, Németországban találkoztam egy budaörsi emberrel, aki még emlékezett a tartós, megbízható Reich-féle hordókra. Anyai nagyanyám Máriahalmon született. Sajnos őt nem ismertem. Apai nagyapám fuvaros volt, lovai voltak. Emlékszem, hogy a nagymamám milyen nagyon aranyos asszony volt. Õ tanított többek között arra, hogy miként kell viselkedni például, ha az ember bemegy a városba. Nekünk különösen oda kellett erre figyelnünk, és arra is, hogy tisztán, csinosan öltözzünk, mert svábok voltunk. Nem is volt soha gondunk. Csak egyszer éreztették velem, hogy más vagyok. Egyik magyar kolléganőm mondta: – Mária, én úgy szeretlek téged! Ha nem lennél sváb, akkor még jobban. – A házunkban volt több lakás. Emlékszem, egyszer a környékünkön nem akartak egy ötgyerekes magyar családot befogadni. Mi megtettük. Együtt laktunk velük a kitelepítésig. A pénzt nagyon be kellett osztanunk. Hiába adott mindenfélét a kert, de csak kellett mindig valami kiegészítés. Egy kis cukor, cipőkrém, kis szappan. A bérlőinktől csekélyke lakbért csak jó időben kaptunk. Télen nem volt munkájuk, így tavasztól, amikor megint dolgozni kezdtek, akkor tudtak nekünk is fizetni. Egyszer, amikor nem volt semmi pénzünk, édesanyám engem küldött a boltba. Én csak álltam, álltam az üzletben. Mindig jött valaki, és én szégyelltem mondani, hogy nincs pénzem. Valószínűleg megsajnálhatott a boltos hölgy, mert megkérdezte: - Ugye, te akarsz valamit? - Igen. – válaszoltam. – Na, gyere be ide a raktárba. - Volt ott petróleum fazekakban. Liszt zsákokban. Összecsomagolta, amire szükségem volt és mondta: - Tudom, hogy anyukád majd megfizeti, ha lesz pénze. Volt, hogy anyukám nem ért rá és nekem kellett mennem a piacra eladni a gyümölcsöt, zöldséget. A vásárlók le akarták alkudni az árakat, de mondtam, ha olcsóbban adom, akkor kikapok az anyukámtól. Így rendszerint megfizették az árat, amit kértem.
Milyen nyelven beszélt otthon?
Keverten. Magyarul, svábul, ahogy eszembe jutott. Minden nyáron nyaralókat fogadtunk a házunkba. Így a gyerekekkel tudtam a magyart gyakorolni. Húztam a vendégeknek a kútból a vizet, nyugágyat helyeztem a kertbe, szabatkor nem ők vitték magukkal az imakönyvüket, én vittem helyettük a zsinagógába, amelyik az Erkel utca végén a Rákóczi utca sarkán volt.
Melyik iskolába járt?
A zárdába jártam. Ugyan szerettem volna továbbkerülni a polgáriba, de anyukám anyagilag nem bírta és apukám akkor már nem élt. Akkoriban egyenruhát kellett volna beszerezni. Ez is, és a vizsga is drága volt. Amikor elkezdtem dolgozni, magán úton elvégeztem a polgárit esti tagozaton. Volt, hogy két osztályt egy év leforgása alatt.
Ezek szerint szeretett tanulni?
Annak idején az volt az általános vélemény, hogy egy lány tanuljon meg inkább főzni, az iskola nem olyan fontos. Így eleinte nem nagyon érdekelt az iskola. Csak később kezdtem el igazán jól tanulni. Jó jegyeket kaptam. Hármasaim sohasem voltak. Ha színdarabot kellett vagy verseket előadni, mindig jelentkeztem.
Hogy emlékszik vissza a gyerekkorára?
Szép volt a gyerekkorom. Barátnőimmel babákat és azoknak ruhákat varrtunk. Örömünket leltük benne, főként, ha sikerültek. Akkoriban nem sok játékot lehetett látni, vagy kapni. Sokat kézimunkáztunk. Asztalterítőt, falvédőt készítettünk, ruháinkat, zsebkendőinket azsúroztuk, ami akkor divat volt. Örültünk mindannak, amink volt. Nem volt összehasonlítási alapunk, mert a többieknek sem volt több. Otthon állandó feladataim voltak, például hordani a vizet. Két vödör volt a konyhában. Ha az egyik kiürült nekem ugrani kellett és újat hozni. Kenyeret már tíz éves koromban tudtam sütni. Anyukám reggelente elment a szántóföldre. Mire hazajött, tüzet raktam, a kertből ezt-azt, például babot, borsót szedtem, vigyáznom kellett a háziálla-
tokra, gyümölcsöt leszedni. Nagyon szép fiatalkorom volt. Anyukámmal, bátyámmal, barátnőimmel békében éltünk, a zárdában csak jókat tanultunk. Az egyik nővér azt mondta, hogy az életünk során csak a jó utat szabad választanunk. Visszatekintve az elmúlt csaknem nyolcvan évre, úgy érzem sikerült megfogadnom a tanácsát. Úgy gondolom, hogy a gyermek- és fiatalkorban tanultak az egész életünkre kihatnak.
Hogyan alakult Németországban az élete?
Anyukámnak a kitelepítés után egy német családnál egy icipici szobát jelöltek ki egy faluban, ahol együtt, egy ágyban aludtunk. El kellett onnan mennem bentlakásos cselédnek Heidelbergbe. Később kapott anyukám egy valamennyire nagyobb szobát, így vissza tudtam költözni hozzá. Elmentem cipőgyárba dolgozni, de a fizetésemért egy hajcsatot, vagy harisnyát sem lehetett kapni. Komolyan terveztem, hogy elszegődöm cselédlánynak Angliába, mert nagyon rossz volt a helyzet itt Németországban. Egyszerűen éheztünk. Ha Angliában két évet sikerül rendben letöltenem, akkor lehetőségem lett volna Kanadába, vagy akár Ausztráliába kivándorolni. Elszabadulni, el innen! Õszintén mondom, nem szerettek bennünket itt. A németeknek sem volt semmijük és ráadásul jöttünk mi, milliónyian! Már rendelkeztem munkahellyel Angliában, csak a vízumra vártam, amikor búcsúképpen a barátnőmmel elmentünk egy zenés helyre. Ott ismerkedtem meg leendő férjemmel. Állandóan engem nézett és csak velem akart táncolni. Nagyon szeretett volna velem közelebbről is megismerkedni, pedig nekem már semmi érdekem nem volt maradni. – Ha nem mégy el Angliába – mondta – akkor megígérem, hogy elveszlek feleségül. Így maradtam itt. Huszonnégy éves voltam akkor, és amikor egybekeltünk harminc. Ez a sors. Szerintem már a bölcsőben készen kapjuk a sorsunkat. Hiába akarunk mást.
Volt-e kapcsolata a budakesziekkel?
Több évig semmi hírünk nem volt. Amikor az első levelet kaptuk Budakesziről, akkor úgy olvastuk azt, mint egy csodát. Ha sikerült nagy ritkán az otthon maradt családtagjainkkal beszélnünk telefonon, többet sírtunk, mint beszéltünk. Tele voltunk honvággyal, fájdalommal. Abban a faluban, ahol laktunk, csaknem húszan voltunk volt budakesziek. Szinte naponta együtt voltunk. Hol az egyiknél, hol a másiknál, hol egy udvarban gyűltünk össze.
Gondoltak arra, hogy egyszer majd hazakerülhetnek?
Mindenki remélte. Nem tudtuk elhinni, hogy nem láthatjuk többé az otthonunkat. Rengeteg volt a szétszakított család, ahol magyarok is voltak, vagy fel voltak mentve a kitelepítés alól. Akik a legnagyobb szenvedéseket átélték, azok sajnos nem élnek már. Boldogok lennének, ha tudnák, hogy nyitva vannak a határok, hogy lehet hazautazni, vagy akár otthon élni. Dr. Gödrösy (Gruber) mondta egyszer, jó lenne, ha mi volt budakesziek öszsze tudnánk jönni. Mintegy ezren voltunk az első találkozón, annyira vágytunk egymás társaságára. A kitelepítés után szétszóródtunk, idegenek között éltünk. Kezdetben nehéz sorsunk volt. Legjobban az fájt, hogy azt mondták ránk: cigányok vagyunk. Úgy tudták, aki Magyarországon él, az mind cigány. Önbizalmunkat akkor kezdtük visszanyerni, amikor egyre inkább a saját lábunkra álltunk. A volt budakesziek szorgalmasak, spórolósak voltak és összefogtak, egymást segítették. Például Albrecht Feri (Waghäusel) csaknem tíz évig dolgozott hétvégenként azoknak, akik neki segítettek a háza felépítésében. Így építettük mi is a házunkat, este, fél éjszaka, lámpafénynél dolgoztunk. Így jutottunk jobb körülmények közé, ami persze köztünk és a helyiek között feszültséget okozott. Sok német munkatársam, ismerősöm nem volt spórolós, és magukban nem jutottak egyről a kettőre.
Mikor sikerült újra Magyarországra utaznia?
Anyukám 1968-ban nyolcvanegy éves korában, én a férjemmel 1970-ben. Mi nem a velünk történtek miatti gyűlölettel látogattunk haza. Boldogok voltunk, hogy megint láthattuk, hogy hol vannak a gyökereink.
A volt szülői házunkban idegenek laknak. Első alkalommal fájdalmat, honvágyat éreztem a lelkemben. Sokat sírtam. Később, amikor idősebb lettem jutott csak eszembe, hogy ezek a borzalmak – háború, jogfosztás, magántulajdon elkobzása – nem csak bennünket értek, hanem magyarokat, zsidókat is. Azóta rengeteget voltam otthon. Mindig nagyon jól éreztük magunkat. Sokszor ünnepeltük otthon a karácsonyt vagy a szilvesztert. Férjem örült, hogy mindenhol szeretnek, hogy beszélgetnek velem. Türelmesen, kitartóan mindig a társaságunkban maradt, pedig magyarul csak néhány szót ismer. Szeretek Németországban élni, idevalósi a férjem, de meg kell mondjam, hogy ebben a lakóközösségben, ahol élünk, még itt is érzem, hogy nem fogadnak be teljesen, hogy érzékeltetik: nem közülük való vagyok. Hatvan éve élek itt és még mindig idegen vagyok.
Hogy tetszik Önnek Budakeszi, összehasonlítva a mostanit a gyerekkori emlékeivel?
Budakeszi számomra olyan, mint amilyen volt. Amit látni akarok, azt látom, amit nem akarok látni, azt nem látom. Mert Budakeszi, az Budakeszi. A templom, a Kálvária-hegy, az erdőrész, ahol én sokat jártam, kerestem gyöngyvirágot, a temető, ahol apukám és a bátyám nyugszik. Ezek a legfontosabbak. Hogy változások voltak és vannak, ezek engem nem érdekelnek. Én mindig boldog voltam, ha budakeszi levegőt szívhattam, és ez volt a cél, ezért akartam mindig haza menni.
Hogy jött a gondolat, hogy könyvet írjon?
Meg akartam tartani az emlékeimet. Láttam, hogy itt mások a szokások, másként beszélnek az emberek. Harminc éve írok a Kalendáriumba és az Unsere Post-ba, a Magyarországról származó németek újságába. Minden írásomat megtartottam, és ezek adták az alapot a könyvhöz. Lehetett volna szebben is fogalmazni, de én csak úgy írtam le, ahogy a gondolataim a felszínre törtek.
Mennyire beszéli még a budakeszi svábot, a „wudigeßerisch”-t?
Még tökéletesen bírom ezt a tájszólást. Évek, évtizedek során összeállítottam egy sváb-német szótárat. Néha a Budakesser Gemeinschaft összejövetelein felolvasom. Általában nagy derültség közepette kórusban mondják a német megfelelőjét a felsorolt sváb kifejezéseknek.
Wie sprechen sie zu Hause?
Mein Mann ist von hier, deswegen sprechen wir selbstverständlich auf deutsch. Wenn wir in Ungarn sind, hat er eine Dolmetscherin. Ich habe ihm einmal gesagt, lern doch wenigstens templom, oder szeretlek, oder kicsi pufikám.1
Mit üzen a jövő generációinak?
A szeretet a legfontosabb az életben, hogy szeressük egymást, hogy soha-soha ne legyen gyűlölet az emberek között, és soha ne történhessen meg az, amit mi átéltünk. Nem kívánom senkinek azt a rengeteg szenvedést, azt a sok sírást, amiben nekünk volt részünk. Szeretném, ha ettől megkímélné őket az élet, s ha nem lenne háború. Hiszen a háború nem oldja meg a problémákat, csak rettenetes pusztítást, szenvedést és fájdalmat hagy maga után.
Albrecht György
Kronau, Baden-Württemberg
(Natto Mária könyvének ajánlóját lapunk 24. oldalán olvashatják.)
1 „Hogyan beszélnek otthon? – A férjem idevalósi, ezért természetesen németül beszélünk. Mikor Magyarországon vagyunk, akkor én vagyok a tolmácsa. Egyszer mondtam neki, legalább azt tanuld meg, hogy „templom”, „szeretlek”, vagy „kicsi pufikám”.”
