EGY HAGYOMÁNY ÚJJÁÉLEDÉSE
> Budajenő
2006-02-01
Közvetlenül a második világháború befejezése után kitelepített német ajkú lakosság helyére a hasonlóan tragikus sorsú új betelepülők, a székelyek érkezése két szakaszban ment végbe: 1945 őszén és 1946 tavaszán. Az első szakaszban 21 család érkezett, majd később még 20 család. A székelyek az újrakezdés, az új otthonra találás reményével együtt hozták gazdag hagyományaikat, így került Budajenőre a ditrói székelyek betlehemes játéka is, amelyet hosszabb-rövidebb megszakításokkal játszottak 1945-től kezdődően: 1945-47-től, majd 1954-től és harmadszori újjászületésére néhány évvel ezelőtt került sor.
A betlehemes játékok erdélyi típusába tartozó előadás néprajz tudósok szerint egy közös ősre vezethető vissza, amelyet egy szerzetes tanár írhatott a XVIII. században talán a csíksomlyói kolostorban, ahol rendszeresen játszottak iskoladrámákat. A bibliából ismert esemény játékos, 11 szereplős (Király, Jobb-huszár, Bal-huszár, Szent József, Mária, Angyal, Első pásztor, Második pásztor, Harmadik pásztor, Negyedik pásztor, Házkérő) feldolgozásának fogadtatása a 3. évezred elején is igazolta, hogy van kereslet a művi álértékek tengerében a természetesre a népi hagyományokat ápoló kultúrára. Az előadásokat, akár a szabad ég alatt, akár zárt helyiségben előadva, lelkes érdeklődés kíséri, túllépve a Zsámbéki-medence határát.
Az előadás szövegét 1953 karácsonyán jegyezték le Küsmődi Bálint elmondása alapján, aki 1945 óta a betlehemes játék szervezőjeként és betanítójaként a Budajenőre letelepült székelyek „egyszemélyes” hagyományőrző lelkiismerete volt. 1956 májusában hunyt el. Az akkori megemlékezések is kiemelték 
egyéniségének, tehetségének színességét, összetettségét: „Küsmődi Bálint nem volt egyszerű mesemondó, nem volt csak „nótafa”, sokrétű tudásanyagát nem is lehetne egy szóval kifejezni, jellemezni: ő tudta a legtöbb dalt a faluban, táncolni nagyon szeretett 67-68 éves korában is, kedves öreges mozdulatokkal járta el a Jankó verbunkját, a Marosszékit és egyéb, ma már nem divatos táncokat. Legtöbbre mégis színjátszó tevékenységét tartotta, talán azért, mert ez nyújtotta a legnagyobb lehetőséget sokféle adottsága kifejtésére.” Többször hangoztatta, hogy a Ditróval szomszédos községekbe azért kellett eljárniuk, mert ott nem volt senki, aki tudta, betanította volna a játékot. S hogy neki és a hozzá hasonló egyéniségeknek valóban megkülönböztetett szerepük van a betlehemes játék fenntartásában, világosan mutatja az a tény, hogy Küsmődinek Ditróból való elköltözése után ott már nem rendezték meg többé a betlehemes játékokat…
Természetesen az általa megőrzött formához és szöveghez ragaszkodva ma is több településen és helyszínen elevenedik meg a történet. Budajenőn a kultúrházban és a templom előtti téren adták elő gondos és lelkiismeretes előkészületek után az elmúlt évek szenteste délutánján, így válik lassan újra várt, élő hagyománnyá adventkor a településen.
A házalás hangulatáról ad némi ízelítőt az alábbi leírás: „Házaknál való előadáskor (a vendéglőkben is) házkérő jár engedélyt kérni a játék bemutatására. A házkérő a csoport előtt jár, Ditróban minden házhoz betért, nem hagyott ki senkit. Előfordult családoknál „szegények voltak, nem engedték, restellték beengedni, ha nem tudták megkínálni. De többnyire beengedték.” (…) Be nem engedésből nem lett harag (…) Ha valamelyik szereplőnek előzetes keletű haragja volt, „ott már, ha éppen haragossa vót is, nem támadták.” Ha a házkérő volt haragban valakivel, „hát az legfeljebb nem ment be.” Egy háznál több család is összegyűlt nézni. „Vót hogy sok helyt alig lehetett játszani, annyi vót a nép. Még ágyakba is felálltak … hét-nyolc házból összegyűltek egy helyre.” (…) A játék ideje házaknál „ egy helyen 1 órát tartott meg, ahol kínálkodtak, ott többet késtek. Például amikor karácsony napján este játszottak, s ott István vót a házigazda, ott elénekelték a Szent István énekit. (…) Egy este hat-hét háznál jártak. 
Este 11 óráig. Ditróban három napig jártak, a három szerrel három nap végeztek, minden napra egy szer jutott. (…) Budajenőn a házaknál járásnak sem alakult ki még rendje. A betlehemezés iránti igény mára megcsappant, s aki látni akarta, láthatta a teremben, így csak egyes, a hagyományt jobban őrző családokhoz mentek el a betlehemesek. Házról házra nem járt a házkérő Küsmődi (…) mert lealázónak tartotta, hogy mint egy gyermek szaladgáljon. (…) 1954-ben (…) a betlehemezés a vele való házakhoz járás állapotát és igényét a lakosság részéről mi sem mutatja jobban, mint az, hogy amikor L.K-éknál eljátszák a játékot, és az éjféli mise még messze van, nem tudták hova mehetnének, és megkérik a gazdát, maradhassanak nála egy ideig. Féltizenegy tájban indulnak a plébánoshoz, de nincsen otthon, hanem egy sváb családnál van, s így a betlehemesek, jóllehet nem tervezték előre, oda nyernek bebocsátást. (…) Nagyon érdekes, hogy a „sváb” nézők előtt az öreg pásztor a játékban szokásos pásztortetvészkedésről leinti a másik pásztort (aki egyébként helybeli német leányt vett feleségül). A család nagyon komolyan, szótlanul nézi a játékot, a levegőben feszélyezettség van, s az igyekvő komolyságon érzik, hogy azért nem mosolyodnak el sehol, nehogy megsértsék a székelyeket, akik viszont látható lámpalázzal játszanak…
Simon István
Fotók: Bánkuti Ákos
