A kitelepítésről korabeli dokumentumok alapján
> Budajenő
2006-06-01
A magyarországi németek kitelepítését szabályozó rendeleteket olvasva furcsa érzés kerítheti hatalmába a hatvan évvel később szabad feltételek, lehetőségek között élőket. A száraz jogi köntösbe öltöztetett sorok rideg precizitása mögött százezrek tragédiája egyéni és közösségi szinten egyaránt rejlik. Otthont, barátokat, ismerősöket elhagyni a bizonytalan jövő felé szállítva, a legfontosabb és éppen ezért a legfájóbb emberi tényezőn ejt sebet az emlékek által zsigerekben hordozott, a hétköznapi megszokott mozzanatok által körülbástyázott biztonság szövetén.
A „történelem” hétköznapi múlandósága az évtizedek alatt részben átalakította az egykor sebektől vérző lelkek érzéseit. A kapcsolattartás az új haza és a régi otthon között egy tartalmas, szélesebb értelemben vett kulturális együttműködéssé vált magyarországi és németországi települések között.
A hatvan éves évfordulóra való emlékezés adta a keretét az egyébként szerencsére már hagyományosnak mondható találkozónak Budajenő és Gaildorf települések lakói között idén április elsején a németországi testvértelepülésen megrendezett találkozón. A gaildorfi polgármester szavai is megerősítették a tragikus esemény jelenben érzékelhető pozitív következményeit: „A Magyarországról kitelepített svábok sokat vesztettek, de sokat is nyertek. Az ő gyermekeik már nem idegenek új hazájukban, hiszen már itt születtek.
A svábok szorgalmukkal, szakmai tudásukkal hozzásegítették a lebombázott Németországot a háború utáni újjáépítéshez. Talpra álltak újra a családok, de hovatartozásukat nem feledve, a mai napig örömmel látogatnak vissza Budajenőre és Telkibe. Ezt bizonyítja a települések között több évtizede fennálló partnerkapcsolat is.”
A magyar köztársaság kormány rendelete (12330/1945. és 12.200/1947.) és az annak végrehajtásáról szóló belügyminisztériumi rendelet (84.350/1947.) az alábbiak szerint határozta meg a az érintettek körét: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki az 1941. évi népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vallotta magát, aki a Volksbund tagja volt, aki valamelyik fegyveres német alakulatba önként belépett, aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza.” (Amennyiben az 1941. évi népszámlálási adatokból hiányzott a nemzetiségi vallomás vagy kétes volt, akkor az érintett személyt úgy tekintették, mintha a vele közös háztartásban élő legközelebbi hozzátartozóival azonos vallomást tett volna…Ha ezek egymástól eltérőek voltak, akkor az ügyben az összeíró bizottság határozott.) A belügyminiszteri rendelet megállapítása szerint német anyanyelvi vallomást tett személynek csak azt a magyar állampolgárt lehet tekinteni, akit az összeíró bizottság közokiratok alapján annak nyilvánított.
A belügyminiszteri rendelet pontosan meghatározta, hogy kiket tekintettek fegyveres német alakulatba önként bevonultnak: „Önként belépett személynek kell tekinteni azt, aki valamely fegyveres német alakulatba az 1944. évi március hó 19. napja előtt vonult be, viszont nem szabad ilyen személynek tekinteni azt, akit valamelyik fegyveres német alakulatba az 1944. évi március hó 19. napja után felállított, úgynevezett német-magyar vegyes bizottság sorozott be. Ha azonban az érintett személy szolgálata alatt a magyar nép demokratikus törekvéseit sértő tevékenységet fejtett ki, az illetőt úgy kell tekinteni, mintha valamely fegyveres német alakulatba önként lépett volna be.”
Az áttelepülésre kötelezetteket összeírták és a névjegyzéket a települések hirdetőtábláin helyezték el. A névjegyzékek példányait a belügyminiszteren kívül megkapta az Országos Földhivatal, a községi elöljáróság, és az illetékes rendőrhatóság is. Aki a névjegyzéken szerepelt, csak rendőrhatósági engedéllyel hagyhatta el lakóhelyét. Minden ingó és ingatlan vagyonukat zár alá vették és csak a háztartási és gazdasági szükségletnek megfelelő mennyiséget használhatták fel.
A BM-rendelet hét kilogramm lisztben vagy tésztaneműben, egy kiló zsírban, két kiló húsneműben, két kiló hüvelyesben és nyolc kiló burgonyában határozta meg a személyenként magukkal vihető ingóságok mennyiségét. Ezeken kívül vihették a konyhaeszközeiket, ágyneműiket, ruháikat és a legszükségesebb szerszámokat (ásó, kapa, fejsze, fűrész stb.). Az élelmiszerek és egyéb ingóságok súlya nem haladhatta meg a 100 kg-ot.
A zár alá vett vagyon tehermentesen az államra szállt és a Földbirtokrendező Alaphoz tartozott. Ez alól természetesen kivételt képezett az az ingóság, amelyet engedéllyel magával vihetett minden egyes személy.
Az áttelepülésre kötelezetteknek orvosi vizsgálaton kellett részt venniük, csak szállításra alkalmas személyek utazhattak új lakóhelyük irányába. A fertőző betegségben szenvedőket ideiglenesen visszatarthatták, róluk külön névjegyzék készült. Vagononként harminckét főben állapították meg a szállítandók számát, minden vonathoz egy orvost és két ápolónőt kellett beosztani, szükség esetén az áttelepültek soraiból. A BM-rendelet előírása szerint gyógy- és kötszer valamint megfelelő mennyiségű ivóvíz és tüzelőszer biztosítása jelentette a „humán szolgáltatást” a szerelvényeken, amelyeket vonatbiztosító karhatalmi személyzet is kísért.
Egy 1946. áprilisi, a Népgondozó Hivatal által készített kimutatás alapján képet kaphatunk az áttelepítés lebonyolítására kivezényelt és abban felhasznált karhatalom létszámáról is. A „kitelepítési oszlopokba” besorolt mozgó rendőri erők karhatalmi zászlóaljakból, valamint bűnügyi és politikai nyomozókból álltak. A hat „oszlop” összesen mintegy 1300-1400 főt foglalt magába. Az „álláshelyek” központjai: Solymár, Soroksár, Ágfalva, Mosonszentjános, Elek, Bátaszék voltak.
Az következő dokumentum jól érzékelteti a hatalom oldalán jelentkező nézeteken , érzéseken keresztül azt a lélektani hátteret ami a kitelepítést kísérte.
Kivonat Pokorny-Zsigmond Ákos stuttgarti megbízott jelentéséből: „Mint már előző jelentéseimben jelentettem, működési területemen kb. 30 000 Magyarországról kitelepített sváb él. Ezen svábok közül egy sincs olyan, akit (szerintük) igazságosan telepítettek volna ki. Ezt a hangulatot csak fokozzák köztük az otthonmaradt hozzátartozók levelei, melyek naponta tömegesen érkeznek hozzájuk, s amelyben egyrészt a hazaszökésre bíztatják őket, hogy itthon minden a régi és semmi bántódásuk sem lesz, ha hazaszivárognak, másrészt különböző igazolványokat küldenek ki nekik, mellyel ők különböző megszálló hatóságokhoz fordulva a demokráciára való hivatkozással hazaszállításukat kérik. Ily igazolványokat láttam 1. Az Országos Statisztikai Hivatal népszámlálási lapja, melyből világosan kitűnik, hogy nevezettek annakidején magyar anyanyelvűnek és magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Egyes svábok azonban elárulták, hogy ezen hamis népszámlálási lapokat otthonmaradt hozzátartozóik néhány hektó borért vagy fél disznóért vették. 2. Különböző városok és közületek Nemzeti Bizottságai által kiállított „Hűség igazolványok”, melyek bizonyítják, hogy X.Y. kitelepítése jogtalan volt, és hazatérésük a magyar érdekből „kívánatos”. 3. A munkáspártok által kiállított tanúsítványok, melyek bizonyítják, hogy X.Y. mindig harcos munkáspárti volt. A svábok ugyanis jórészt megkapták otthoni hozzátartozóiktól a Magyar Nemzeti Kormány 12 330/1945.M.E.sz., valamint a Magyar Belügyminiszter 3473/1946.L/1.sz. rendeletét és ezen rendeletek alapján kért hamis papírokkal operálva haza akarnak és egyes helyeken tudnak – szivárogni. A svábok ezen bíztatások, valamint iratok birtokában követelőzően lépnek fel és megtévesztik a tájékozatlan katonai hatóságokat. Így történik meg, hogy menetlevelet kapva, leszivárognak Wien-ig és onnan Budapestig.”
Simon István
