A budakeszi kő
Múltunk tanúi
2005-06-01
Úgy a 80-as évek elején Budakeszin jártam. A templom és a temető meglátogatása után, Máriamakk felé menet megálltam a Kálvária-hegyen. Bizony nagyon szomorú látvány volt. A stációk romokban, óriási gaz. Az elmúlás, az enyészet uralkodott. Szomorúan álltam a megrongált kereszt előtt. A tövében találtam egy követ. Magammal vittem Karlsruhe-ba. Ha már ott Budakeszin - mint annyi minden szép emlék – tönkre megy a kálvária, legyen nekem legalább egy kis darabja ott az idegenben. Egy darabja az elhagyott otthonnak, gyerekkornak.
Karlsruhe-ban megmostam a követ, megfürdettem. Nem, mint egy nagy beteget, hanem mint egy bébit. Az aljára filcet ragasztottam és az íróasztalomra tettem, ahol egy darab otthont jelentett nekem. Sokszor beszélgettem vele. Ne mondják azt, hogy egy kővel nem lehet beszélgetni! De mennyire, hogy lehet! Kikerestem a régi fényképeket a kálváriáról. Kerestem, hogy hová is tartozhat a kő. De valahogy mindig a kereszttel akartam azonosítani, ahol találtam, és ez nem sikerült.
Úgy a 80-as évek vége felé azt mondta a kő. – Hallottad? Az otthoniak az tervezik, rendbe hozzák a kálváriát. Sok áldozatos munkát fordítanak rá. Segítsünk mi is!
Aztán megtörtént a felszentelés. Sem a kő, sem én nem tudtam eljönni. Megérkezett a Szépítő Egyesület beszámolója fényképpel. És akkor megtaláltam a kövemnek a helyét! A Szentháromság szobor egy része, a Szentlélek glóriájának egy darabja.
És ekkor mit mondott a kő?
– Haza akarok menni! Haza, a Budakeszi kálváriahegyre. A testvéreimhez!
Hazahoztam.
Máté (Math) Edith, szül. Pentei (Pfendner)
Karlsruhe, Németország
