Nádas László: Palackposta… - Levél Rozikának a múltról és 1956-ról
Könyvajánló > Budakeszi
2009-11-04
„Kértem, hogy mondja el ’56 történetét, és Õ elmondta. Elmondta, mert fontosnak tartotta, hogy tudjam… Elmondta, mert azt akarta, hogy én is mondjam el mindenkinek, hogy igenis mindig van remény, a földről fel lehet kelni, a rosszra van orvosság, a „válságból” pedig van kiút… "
Kalandregényekben fordul elő, hogy egy szerencsétlenül járt hajó életben maradt utasa palackpostával remél hírt adni magáról.
 |
| A könyv borítóján azonban egy 2006. október 23-án jegyzett rajz látható: egy fehér ruhás fiatal fiú térdel, háromszínű zászlót magasba tartva, fekete óriások sorfala előtt. |
A tenger hullámaira bízza üzenetét, hátha valaki kifogja és elolvassa.
Nádas László Munkácsy-díjas formatervező vallomásának élete sorsfordulóiról azonban van címzettje, a budakeszi Bechtold Róza, Rozika, a mára húszéves unoka, aki '56 évfordulóján iskolai feladatnak kapta, hogy emlékeket gyűjtsön a forradalomról. És megszületett ez a könyv, amely nemcsak neki, az ő korosztályának szól, hanem mindenkinek, aki "kifogja", mert tudni akarja, mi is történt velünk, magyarokkal az utóbbi ötven-hatvan évben. Hogy történhetett meg, hogy egy megnyomorított, megfélemlített nép egyszer csak felemelte a fejét és kimondta: ELÉG! Olyan sors tárul elénk, amely sokak számára talán ismerősnek tűnik: kitelepítések, elbocsátások, egyházüldözés, jegyrendszer, megfélemlítés a diktatúra alatt, aztán a forradalom fényes, hősi napjai, majd a megtorlás kegyetlensége. Egy művész élete ez dióhéjban, művészé, aki nem csak szavakkal tudja kifejezni érzelmeit.
Pokorni Zoltán, a Hegyvidék polgármestere a könyvbemutató házigazdájaként gratulált az írónak és unokájának a generációkat átívelő és egyben összekötő mű megszületéséért. Felhívta a figyelmet a könyvben szereplő illusztrációkra, Nádas László megdöbbentő, szívszorító rajzaira, amik még hitelesebbé teszik ezt a különleges vallomást. A rajzokat külön kiállításon is bemutatták a Hegyvidék polgármesteri hivatalának Folyosó Galériájában.
Nádas László szerint olyan pillanat, ami ’56-ban végigcikázott Magyarországon, csak száz vagy kétszáz évenként érkezik el a magyar történelemben. Egy hosszú levél formájában írta meg Rozinak a történetet, hogy a többi öt unoka is elolvashassa. Írás közben villanóképekben jöttek elő az események, amelyekből aztán a rajzok születtek. A legnagyobb eredmény számára az előszó, amit Róza írt. Egy mai egyetemistának a recenziója a könyvről. „Sokszor elolvastam és nagyon boldog vagyok.” – mondta könnyek között a szerző.
És mit mond Rozika?„Kértem, hogy mondja el ’56 történetét, és Õ elmondta. Elmondta, mert fontosnak tartotta, hogy tudjam… Elmondta, mert azt akarta, hogy én is mondjam el mindenkinek, hogy igenis mindig van remény, a földről fel lehet kelni, a rosszra van orvosság, a „válságból” pedig van kiút… Õ csak egy diák volt. Egy húszéves fiú, aki szerette a hazáját, és kiállt érte. Része lett a tömegnek, ami vele egyet akart. Sokan félünk része lenni valaminek, mert féltjük magunkat a fájdalomtól. Ezért inkább azt mondjuk: „Minek nekem ez az egész, különben is ki vagyok én, hogy bármit tehessek, és amúgy is sok dolgom van.” De vállalni kell a kockázatot, mert különben mit ér az egész? Ugyan ki merne annyit kockáztatni manapság, mint ők? Pedig a sebek hozzátartoznak az élethez… Ezt a könyvet nem úgy kell nézni, mint egy műalkotást, aminek a végén azt mondjuk: „Nagyon szép.”... A képek mögött lássuk hát meg a diákot az érzéseivel, és a művész mögött pedig az embert. Az embert, aki emlékezik, és aki ezt a kicsinyke parazsat immáron mindenki szívébe megpróbálja átvarázsolni, hogy álljunk meg és gondolkodjunk. Csak egy kicsit. És akkor tényleg fellobban majd újra a tűz. Mert az angyal már itt van, az orrunk előtt, szinte hallani a szárnyai suhogását.
Csak hát vegyük észre…”
