Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Budakeszi tanítónője volt

Ki-kicsoda > Budakeszi

2011-09-22


Életének 85. évében, július 14-én elhunyt Berendi Gézáné, született Martonfi Irén budakeszi tanítónő. Munkába állásától nyugdíjba vonulásáig a budakeszi általános iskola kisdiákjainak nevelésével töltötte életét. Július 20-án sok munkatársa és tanítványa összegyűlt, amikor utolsó útjára kísérték a budakeszi temetőben.

Berendi Gézáné, leánykori nevén Martonfi Irén, 1927. július 4-én született Budakeszin. Apja Martonfi (Martin) Antal Budakeszi jegyzője volt a negyvenes évek közepén, majd egy rövid ideig 1956-ban is.

Unokája, Somogyi Réka így emlékezik pedagógus nagymamájára:

„Inci, Inci néni, mert ezen a néven ismeri az egész falu, ma már város, egész életében Budakeszin élt a Fő utca 167. szám alatt abban a házban, ahol én is, az unokája felnőttem. Szüleinek első leánygyermeke volt, öt évvel később érkezett utána húga, Nelly. Férjét Gézát, Zsuzsa lányának édesapját is itt ismerte meg, akinek családját a Felvidékről telepítették be, éppen az Inciék házával szemközti épületbe. 

1946-tól, tizenkilenc éves korától tanítónőként dolgozott a Budakeszi Általános Iskolában, s szinte mindenki, aki azóta ezen iskola padjait koptatta, ismerte őt, még akkor is, ha nem tanította. Szigora, fegyelme messze híres volt.

Én csak helyettesítésekből ismerem tanítónői arcát, és a mai napig emlékszem arra az egyetlen egy órára, amikor bejött hozzánk tanítani. Vágni lehetett a csendet. Pedig nem csinált semmit, nem kiabált, nem dirigált, egyszerűen csak belépett a terembe, ott volt és a lényéből áradt valami, ami mindannyiunkat fegyelemre intett.

Ugyanez a szigor jellemezte az életet körötte itthon is a családi házban. De szó sincs itt valamily kőszívűségről, dehogy, épp ellenkezőleg. A régi korok tanári magatartása mélyén nagyon meleg szív dobogott. Csak ezt nem mutatta bárkinek, vagyis inkább nem tűzte ki magára, bizony közel kellett menni hozzá, figyelni őt. Nekem akkora szerencsém volt, hogy a közelében élhettem, és mivel idővel egyértelművé vált, mama titkát, mint ahogy az élet legfontosabb titkait az agy meg nem fejtheti, így bizony, anélkül, hogy értettem volna, csodáltam őt.

S ahogy múltak az évek, úgy tűnt el róla a szigor, főleg miután nyugdíjba ment. Külföldre költöztem, gyakran leveleztünk, emlékszem, néha megpróbáltam utánozni az írását, hátha ezzel belé bújhatok: a határozott, az útról le nem térő, egyetlen irányba húzó betűibe.

Tíz éve megérkezett a családunkba a fiam, Milán, így Mama dédnagymama lett. Ez a szerep még inkább lágyította. Milán nagyon szerette őt és néha úgy érzem, miatta is maradt még ilyen soká itt velünk, hisz nagyapám tíz évvel ezelőtti halála után sokszor azt éreztem, menne már. Milánnak gyakran segített a házi feladatok megírásában, sőt az iskolába is meghívták, hogy a gyerekek lássanak egy régi, amolyan ízig-vérig pedagógust. De ezt a meghívást már nem vállalta el, viszont levélben válaszolt a gyerekek kérdéseire.

Aztán egy éve beteg lett, senki sem tudta megjósolni, a betegség mennyi időt enged még neki itt közöttünk. Minden nap ajándék volt együtt. Nagy beteg volt, de hatalmas türelemmel és fegyelemmel viselte, mint ahogy az egész életet.

Utoljára most június 24-én beszéltem vele, el akartam tőle búcsúzni az elutazásom előtt, de megkért, ne jöjjek már be hozzá. Majd elrepültem, mire visszaértem már mélyen aludt. Mellette ülve megint csak bebizonyosodott számomra, nincs a kezemben semmi sem, a dolgok nélkülem történnek és az egyetlen, amit tehetek, hogy meghajolok ezelőtt. A kapcsolatunk nem szakad meg, sőt, most szorosabb. Úgy mondanám, az együttlétnek egy új szakasza kezdődik. Minél több halottam van, annál erősebb bennem a bizonyosság.”


Vissza

iranytu-cimlap-2021-3.jpg