A SZIKLAI-ÜGY megjelenésének margójára

Olvasói levelek

2011-10-22

Örülünk, hogy megérhetjük, hogy olyan témák kerülnek napvilágra, amiket elhallgattak előlünk, pedig abban az időben éltünk és mégsem tudtunk szinte semmiről. Nagyszüleink, szüleink, rokonaink és általában mindenki mélyen hallgatott, főleg miattunk, nehogy akaratlanul is elkotyogjuk az iskolában, a társaink körében, ami otthon, baráti társaságban szóba került volna, nehogy magunkat, családunkat, másokat is bajba sodorjunk. Hazugságra, mély hallgatásra épült a rendszer, félelemben, bizonytalanságban tartották az embereket.

Első osztály, Budakeszi, 1952.

Hogy mennyire eltitkoltak mindent az is bizonyítja, hogy feleségem, Klári például Sziklai Julival járt egy osztályba és nem tudott semmit az egész ügyröl. Jóval később, felnőtt korában hallott egyet, s mást. Juli az elsős osztályképen az első sorban jobbról a negyedik, a második osztályos képen a második sorban balról az első, még jóval ötvenhat előtt. Klári pedig hallhatott volna a Budakeszin történt eseményről, mert csak hetedik osztályos korában ment át másik iskolába.

Második osztály, Budakeszi, 1953.

Ráadásul nemrég olvastuk Kopácsi Sándor, Budapest 1956-os rendörkapitányának Kanadában írt visszaemlékezéseit és Klári akkor döbbent rá, hogy az ő lányával is együtt járt a Virányos úti iskolába és őróla sem tudott az égvilágon semmit, még azt sem, hogy az apja éppen akkor Kádár börtönében sínylődött, hét hosszú éven keresztül. Egy iskolai farsangon készült velük egy közös kép 1959-ben (Kopácsi Jutka jobbról).

Nekem többek között egy emlékkép ugrik be. A XI. kerületben a szomszédunkban lakott a Fuchs család. A szimpatikus szülök mindketten gyárban dolgoztak. Ez persze akkor nem mondott az emberekröl semmit, mert volt, hogy többdiplomával a zsebükben (talán pont ezért) sem jutottak képzettségüknek megfelelö munkához. Ha az emlékeim nem csalnak a papa fiatalkorában megjárta az idegenlégiót. Ezek szerint franciául is tudhatott, ez számomra nem derült ki, de németül folyékonyan beszélt, amit jóval késöbb alkalmam volt hallani. Nem tudtam sokat a magasra nött, jól táplált fiúkról, csak azt, hogy katona és soha nincs otthon. Ötvenhatban viszont többször láttam a szüleihez jönni. Még nekem is, egy kisfiúnak is feltünt, hogy a nagydarab fiatalember szemében rémülettel jött-ment. Civilbe öltözött. Ha a lépcsöházban lépéseket hallott, felrohant a padlásra. Akkor és utána is még sokáig nem tudtam, hogy ÁVH-s volt.
 
Arról a számunkra ködös ötvenes-hatvanas, vagy az azt körbevevö évekröl/évtizedekröl csak utólag tudunk meg részleteket. A Nyugaton korábban, vagy a rendszerváltás után megjelent tanulmányok, visszaemlékezések, mint például
- Mindszenty József: Das Gewissen der Welt, Würzburg 1972
- Ispánki Béla: Az évszázad pere, Abaliget 1995
- Grősz érsek naplója, Budapest 1995
- Szász Béla: Freiwillige für den Galgen, Nördlingen 1986
- Görbedi Miklós: Az árnyékok hosszúra nyúlnak. Kazincbarcika, Budapest, Tiszalök, Kecskemét.
- Görbedi Miklós: 1020 nap az őrtornyok árnyékában. A tiszalöki hadifogolytábor története. 1989
- Görbedi Miklós: Szögesdrótok mögött a Sajó völgyében. A kazincbarcikai kényszermunkatábor története. 
- Száraz György: A tábornok (Pálffy György), Magvető 1985
és vég nélkül lehetne sorolni, de a mai történészeknek köszönhetően az utóbbi húsz évben nyílt ki a szemünk, hogy milyen meghasonlott életet élhettek szüleink, nagyszüleink. Az egyik oldalon állt saját tapasztalatuk a két világháború közötti időszakról és az abból kialakított világnézetük, a másikon a negyvenöt után rájuk erőszakolt képmutatás a túlélés érdekében.

 Albrecht György, Karlsruhe

Kapcsolódó cikkünk: Speck istván: A Sziklai-ügy - Budakeszi, 1956 - 2011-10-21

---

Vissza