Ilyen az élet!
Olvasói levelek > Perbál
2011-12-13
.jpg)
C’est la vie! Valamikor az ötvenes évek elején, élt a faluban egy különös ember. Honnan jött, aztán egyszer csak hová lett, senki nem tudja. A nevét sem tudták, mindenki csak úgy hívta, hogy Művész Úr! Voltak, akik csodálták tehetségét, mások megszólták, kigúnyolták.
Úrnak szólították, pedig a háborút követően, éppen olyan ágrólszakadt volt, mint mi mindannyian. 
Öltönye eredeti színét már nem lehetett megállapítani, mégis olyan eleganciával tudta viselni, mintha épp akkor lépett volna ki az úri szabótól. Nyakán a csomóra kötött selyemsál, kalapjának széles karimája már messziről feltűnést keltett. Bakancsát újságpapírral bélelte, a festékes kendőjét nagy műgonddal, mint valami díszzsebkendőt, a kabátja felső zsebébe dugta.
Amikor délelőttönként betért a kocsmába, hanyag eleganciával bevágta festőmotyóját a sarokba, bedöntött egy deci cseresznyepálinkát, majd utána eresztett egy nagyfröccsöt. - Remegő kézzel nem lehet dolgozni! - mondta -, majd körülnézett és elégedetten konstatálta, hogy a jelenlévő cimborák hevesen bólogatnak.
A környékbeli szövetkezetek, kocsmák, téeszcsék homlokzatára készített díszes feliratot. Külön kérésre vörös csillagot is festett, de olyankor még egy felest hozatott magának: újra elővett a remegés, morogta, aztán olyan ötágút rittyentett, amilyet csak a fővárosi épületeken lehetett látni.
A falusi ember nem kutakodik, nem szívesen ártja magát mások életébe, így hát a Művész úr kiléte mindvégig rejtve maradt. Elterjedt a hír, hogy a mester hajlékra lelt egy, a falu szélén élő asszonyságnál, akinek az élete épp olyan rejtélyes volt, mint az övé. - Biztos, hogy csak hálni jár oda?- érdeklődtek az asszonyok. Piszkálta a bögyüket, hogy a fűszeres nem mond semmit, pedig neki illene mindenről tudni. Váltig kérdezgették: - Hogy is van ez? Egész nap a kocsmában, délben meg a gazdaság konyháján kuncsorog? Csak nem állt össze azzal a …?
Művész úr a konyhán nem keveredett a többiekkel, mindig külön asztalhoz ült. Azon a bizonyos napon is így tett, amikor tányérját a szakácsné jól megpakolta babfőzelékkel, rátett két fasírtot, belerakott egy alumíniumkanalat és elétolta. Emberünk hosszan nézte a tányérját, majd a szakácsnét, méla undorral kivette a kanalat és visszaadta. Köpenye zsebéből elővette saját alpakka eszcájgját és választékos eleganciával hozzákezdett enni. A bőbeszédű szakácsné szava elállt a meglepetéstől: - Mit képzel ez az éhenkórász? Ki ez, hogy még a babfőzeléket is késsel, villával eszi? - sziszegte. - Ez azért már mégis csak sok! - kiáltott egy másik asszonyság, és az ételhordóját a pulthoz csapta. - Egyáltalán, milyen jogon jár ez ide? - sikoltotta a mosogató lány. - Panaszt kell tenni a vezetőségnél! Na, nem azért, hogy adjanak a kanál mellé kést meg villát. Nem, nem! Azért, hogy a Művész úr is egyék csak kanállal!
Az étterem működésében fellépő zavar kivizsgálására, összeült a nagyhatalmú üzemi háromszög (így nevezték a párt, a szakszervezet és az állami vezetők hármasát.) Hosszas tanácskozás után meghozták a határozatot: - A jövőben mindent el kell követni annak érdekében, hogy bizonyos deklasszált elemek ne zavarhassák meg a becsületes dolgozók étkezési rendjét. Felelős: a konyha vezetője.
Nagy gond volt ez a szakácsnénak. Nem akart ő rosszat ennek a szerencsétlennek, aki ráadásul valami „deklasszált” kórságban is szenved. - Hogy mondjuk meg neki?- fordult kérdőn a többiekhez. - Én nem tudom, nekem semmi bajom vele.- így az egyik. - Nem ártott az senkinek - fordította el fejét az ételhordós és sietve elrohant.
Másnap a fűszeresnél arról suttogtak, hogy a művész bajba keveredett és jobbnak látta, ha odébb áll. Állítólag reggel még benézett cimboráihoz a kocsmába, a kalapját megemelve csak annyit mondott: Sze lá ví, uraim, sze lá ví! - és többé nem látta senki.
A kocsma homlokzatán a felirat, „Földműves Szövetkezeti Italbolt”, még sok évig csalogatta a szomjas vándort, no persze azokat is, akik csak megszokásból jártak oda.
Szilágyi László, Perbál
