Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Elhunyt Fehérpataki Éva

Ki-kicsoda > Budakeszi

2012-09-10


Szeptember 3-án elhunyt a negyvenhat éves tanári pályáját a budakeszi általános iskolában letöltő Fehérpataki Éva tanárnő. Végő búcsútszeptember 20-án, csütörtökön 15 órakor vesznek tőle a Szent Gellért Urnatemetőben (XI. Bartók Béla út 149.).

Fehérpataki Éva friss diplomás magyar-történelem szakos tanárként az 1950/51-es tanévben a budakeszi általános iskolában kezdte, s 1996-ban ugyanitt fejezte be közel fél évszázados pályafutását, az akkor már Széchenyi István Általános Iskola néven működő intézményben. Hivatástudatát és pedagógusi értékeit minden száraz életrajzi adatnál ékesebben bizonyítja az a köszönetképpen rögtönzött beszéde, amellyel 2011. március 15-én a városi ünnepségen a Budakesziért emlékérem átvételekor az ünneplő közönséget meglepte, s az az évtizedek után sem fakuló ragaszkodás és összetartó erő, ami a rendszeres osztálytalálkozók bizonyítanak.

Március 15. - Kitüntették Fehérpataki Évát és Janicsák Vecát - 2011-03-16

Kapcsolódó cikkeink:
Ötvenöt év után találkoztak - 2010-07-08
Ötvenéves osztálytralálkozóra készülnek - 2008-07-30

***

A hajdani tanítvány gondolatai abból a sokat emlegetett legelső első osztályból:

Éva néni elment...
Amint megkaptam a szomorú hírt, elkezdtem gondolkodni, mit is jelentett nekem Õ,  akivel legutóbb  -  2 évvel ezelőtt  -  az ötvenöt éves találkozónkat ünnepeltük.  Nehéz ezt most szavakba foglalni.  Generációkat tanított  -  talán olyanok is vannak köztünk  -  akiknek akár az unokáit is.

Egy éve, hogy megkapta a  „Budakesziért Emlékérem”  kitüntetést, több évtizedes pedagógusi munkájáért, sok méltatással, dícsérettel. Most talán nem is erről írnék, inkább arról, ahogyan az évtizedek múltával változott, gazdagodott a róla kialakult kép bennem, és sok volt tanítványában.

Diákként szigorúnak láttuk, nem féltünk, inkább tartottunk tőle.  Igényes volt, sokat követelt, és csak ma tudjuk igazán, hogy sokat is adott! Nemcsak tanított, nevelt is! Osztályfőnökünk volt, az első osztálya hosszú pályafutása alatt. A tanár-diák kapcsolatunk évtizedeken át megmaradt. Az osztálytalálkozókon és személyes találkozások során mindig emlegette, hogy hogy milyen büszke ránk. Az irodalomórái színesek voltak, a helyesírást olyan fokon követelte meg,  hogy későbbi tanulmányaink során sem okozott nehézséget.  A tiszta, szép magyar beszéd, a helyes hanghordozás, és a jó artikuláció is vesszőparipája volt. Ezeknek a fontosságát, és még sok-sok értéket, emberi tartást, viselkedést,  melyeket észrevétlen nevelt belénk, most látjuk csak igazán az értelmét. Mindezt csak mai ésszel fogjuk fel, pedig bizonyára sok-sok borsot törtünk az orra alá!

Eszembe jut egy történet, amire mind a mai napig mindannyian jól emlékezünk. Hideg téli nap volt, a tantermünket egy hatalmas, vagy két méter magas, szép régi öntöttvas kályha melegítette. Fát a tűzre (néha rosszat) gyakran valamelyik társunk tett. Egyszer-kétszer, ha valamilyen izgalmas órát meg akartunk úszni, kissé túltömtük, ekkor a kályha szépen elkezdett füstölni,  és „sajnos” ki kellett mennünk az udvarra.

Irodalom, vagy nyelvtan óra jött, szünetben ismét jól teleraktuk!  Éva néni nagyon fázós volt, gyakori szokása szerint a székét a kályha mellé húzta, még a szebb napokat látott háromnegyedes panofix bundáját is a vállára terítette, feleltetni készült. Lapulva vártuk-vártuk a hatást, csak nem jött a füst, hanem egyszer csak egy hatalmas durranás és a fekete korom! A kályha kúpos teteje lerepült és mindent belepett a korom, elsősorban Éva nénit bundástul, és bennünket is. A büntetésre már nem emlékezem, csak az örömre, hogy nagyobb baj nem történt!

Pár nappal halála előtt, kórházi ágyánál állva, búcsúztam Tőle. Halvány mosoly és megbékéltség volt az arcán, mikor megsimogattam a homlokát. Tudta-tudtam, hogy végleg búcsúzunk. Egy halk Isten veled-et tudtam csak mondani...

Budakeszi, 2012. szeptember 10.

Jóna Márta

Fotó: Salamon László


Vissza

iranytu-cimlap-2021-3.jpg