Elefánt a porcelánboltban
Olvasói levelek > Perbál
2013-04-14
Szia! Mit kérsz? - szegezi nekem a kérdést a gyorsétterem pultja mögött álló kislány. Nem hiszek a fülemnek. Hetvenhárom évesen igencsak roggyant vénembernek látom magam a tükörben. Óvatosan hátranézek, de nincs mögöttem senki. A köszönés egyértelműen nekem szól. Nos, ha már ilyen jóban vagyunk, először is egy csókot kérek kisasszony!
Ez a mondat olyan hirtelen csúszott ki a számon, hogy magam is meglepődtem rajta.
Az alig tizennyolc évesnek látszó kislány megszeppenve azt találta mondani, hogy: „na, ne izéljen”! - a nem éppen választékos, de egyértelmű elutasító válasz, azon nyomban lehűtötte vicces kedvemet.
- Nos, ha már ilyen hamar magázásra váltottunk, akkor csak egy csirkés szendvicset kérek.
Szegény teremtés olyan zavarba jött, hogy először elejtette a tálcát, majd ahogy utána kapott, beütötte a könyökét. A csörömpölés és a „jaj” kiáltás hallatán, hátulról egy főnöknek látszó asszonyság jött elő. Az étterem szigorú felügyelője a kislányt hátraküldte gyógyulni, majd amikor összeszedte a lehullott kellékeket, felém fordult.
- Elnézést, uram! Mit tetszett kérni?
- Egy csirkés szendvicset, ha lehetne.
- Más nem lesz?
- Nem, köszönöm, mást már nem kérek.
Válaszom láthatóan meglepte, de hála istennek tovább nem firtatta. A pénztárgép csilingel, fizetek, majd elvonulok egy közeli állópulthoz falatozni. Félszemmel figyelem az eseményeket. Bánt, hogy ilyen kalamajkát okoztam, nem kellett volna szegény kislányt ilyen helyzetbe hozni. Lehet, hogy a főnökasszony miattam fogja leszidni?
Miközben küzdök a szósztól csöpögő szendviccsel, új vendégek érkeznek. Olyan hét-nyolc év körüli eleven kisfiú támadja a pultot. Nyomában elegáns nagymama érkezik, orrát hatalmas napszemüveg díszíti. A nagyi láthatóan szereti, ha a figyelem középpontjában áll, rendelését nagy hangon adja le, ez alatt módszeresen szabályozza a hiperaktív unokát.
Végre jön a pultos kislány, a főnökasszony visszaadja a helyét. Látom, nagy baj nem lehet, mert mosolyog. Rám néz, én bocsánatkérően biccentek, visszaint - minden rendben. Akkor hát béke van, mehetek? De nem! Huncutul integet. Valami baj lenne az ingemmel? Hát persze, lecsöpögtettem a kecsappal. A fenébe! Le kellene törölnöm, de hogy?
Hirtelen megfordulok, és zsupsz! Összeütközök az előbbi kisfiúval. A kisöreg már estében bocsánatot kér, hogy nekem jött, de a mami az nem, az rögtön támad! Nem tud vigyázni! Maga vén …….!
E pillanatban megvilágosodott előttem öregkorom megvénült, szikkadt, groteszk valósága. Keveredett bennem a rémület, a nevetés, a komikum és tragikum, - beállt a teljes képzavar.
Ne haragudj, Öcskös, azt hiszem mindketten hibáztunk - mondom - miközben felsegítem a földről. A megrúgott lábam sajog, az asszonyság tovább mondja a magáét, már nem is hallom, hogy mit mond. A szitkozódástól és a lecsorgott kecsaptól megalázva, sűrű bocsánatkérés közepette sántítva kihátrálok.
Az ajtóból visszanézve látom, hogy a pultos kislány arcát két kezébe temetve kacag.
Na! - ezt megérdemeltem.
Sebaj, legalább ő elégtételt kapott.
A csillogó ajtó tükrében még egyszer jól megnézem magam.
Mit is mondott az a harcias amazon?
Lehet, hogy igaza van! Hm, - olyan lennék, mint - egy őslény? - vagy elefánt?
Hát persze! „Mint elefánt a porcelánboltban”!
Ekkó!
Szilágyi László
