December után jöhet-e március?
Közélet
2005-03-01
„Fenn kell tartani a magyar kérdést a világtörténelem azon kérdései között, amelyek megoldást követelnek az erkölcsi világrendet kormányzó örök törvények igazsága szerint. Jelképezni kell a magyar nemzet politikai vallását, ama hitáldozatát, hogyha a hármas hegy országunk címerében a mártírok vérével áztatott Golgotává lett is 1849-ben, mint volt már többször azelőtt is, a kereszt, amely a Golgotán emelkedik, most sem a sírfejfája, hanem a feltámadás jelvénye…”
Kossuth Lajos
Nem írhatunk 1848. március idusáról felhőtlenül, csak az ünnepre, vagy az egykor volt eseményekre koncentrálva. Ma nem. A hatalom, a világban uralkodó szellem március 15. helyett december 5-ét jegyezte be a naptárunkba. Ezzel a nemzeti ünnep megszűnt a többség számára fogalom lenni. Nem föltámadásban hisz tovább, hanem sikerben, érvényesülésben, sztárságban. Az itt élők nagy része számára nincs többé magyar nemzet, mert megtagadták, vagy figyelemre sem méltatták.
Hogyan ünnepeljünk hát mi, szórvány magyarok a csonka hazában? Mit tegyünk, hogy egyszer a kereszt újra a feltámadást hirdesse, s hogy az örök eszmények között ismét megtaláljuk a nemzetet, amely nemcsak erős közösséggé forraszthat bennünket, hanem nekünk magyaroknak biztosíthatja méltó helyünket a nemzetek sorában is?
Aki saját háza táján értelmes rendet akar, vagy megküzdeni kénytelen családja, illetve a közös jövőnk szempontjából fenyegető veszélyekkel, annak nem lehet más választása, mint az ősi magyar józanság ezeréves, mindenkori példája: a helyesen megértett tennivalók és a lelke mélyén megszólaló igaz hangok nyugalmának, biztonságának minden áldozat árán és minden eszközzel való megőrzése.
Csak ha kikezdhetik hagyományainkat, életstílusunkat, úgy taszíthatnak végleg katasztrófába bennünket, mint tették az ún. őszi rózsás forradalom hazug humanizmusával, hazaáruló könnyelműségével, vagy a bolsevizmus soha el nem felejthető gyászos napjaiban, vagy teszik ma.
Kitavaszodik azonban, ha nemzeti szellemünk öntudatos keménységével és határozottságával űzzük ki házaink, utcáink, falvaink és városaink falai közül azt a hisztériát, demoralizáló jelszóhazugságot, mételyt és rombolást, amely azok önző agyából, rémlátó ijedtségéből fakad, akik nem a mienkkel azonos jogon, nem az ezeresztendős magyar hagyományok öröklött jogán, nem őseink bennünk élő szellemi vérkeringése, nemes önzése, százszor is megélt helytállása szerint nézik az egyetemes magyar érdekeket, hanem saját hazátlan nemzetköziségük olcsó prédájának tekintik megint a magyar életet.
Legyünk olyan magyarok, akik vállalják a sors által rájuk mért feladatokat.
Könnyen jár a szája azoknak, akik csekkfüzetekben hordozzák hazájukat, akik egyszer itt, másszor ott, de leginkább a vörös lobogó árnyékában érzik otthon magukat.
Lássuk tisztán, hogy ez az idegen lelkiség nemzetünk, családjaink leghalálosabb ellensége, amellyel szemben saját akaratunkból, hitünk szerint vállalnunk kell a küzdelmet, a számunkra egyedül elképzelhető boldog, önmagát nyíltan megvalló magyar jövendőnkért.
Petőfi, Kossuth vagy Görgei nem énekelték volna az Internacionálét. Csak a Himnuszt.
Döntsünk.
És akkor lehet még igazi március.
Kosaras Péter Ákos
A szerző hadtörténész, a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium igazgató-helyettese
