Ismeretlen ismerősök 9. - Svercsok Lajos

Olvasói levelek > Perbál

2013-10-28

Gyerekkorában elszenvedett súlyos balesete az egész életére kihatott. Az 1956-os forradalom idején kétszer is nekiveselkedett, hogy elhagyja az országot, de mindkétszer pórul járt. Az osztrák határon az oroszok fogták el, a jugoszláv határról az ávósok fordították vissza.

1937-ben született Bogácson. Gyerekkorában elszenvedett súlyos balesete egész életét meghatározza. A nincstelenség, a háborús körülmény, a hiányos orvosi ellátás sebfertőzéshez vezet. A harctéren edzett orvos nem sokat teketóriázik. „Amputálni kell a jobb kezet és a jobb lábat!” A mama tiltakozik, nem járul hozzá a műtéthez. „Akkor vigyék haza - közli a doktor - mindenkinek jobb, ha a gyerek otthon hal meg!” Ez a különös párbeszéd egy vézna fiúcska ágya fölött, több min 67 évvel ezelőtt hangzott el. Az orvosi tudományt meghazudtolva, Lajos bácsi még ma is él.

A bal szélen Svercsok Lajos

Gyerekkorában sokat volt nálunk, a bátyám barátja volt. Mindketten szenvedélyesen vonzódtak az elektromos kütyükhöz. Ezért is jelentkezett műszerész tanulónak, de a keze miatt alkalmatlannak találták. Volt ő traktoros, udvari munkás, postai kézbesítő, zöldséges, dolgozott szervizben, szanatóriumban. Sehol nem kímélték, rokkantsága ellenére sosem kerülte a fizikai munkát. Amikor húsz éves, a katonai sorozó bizottság közli vele, hogy bár katonának alkalmatlan, de rádiósnak még jó lehet. Távírásznak tanul, majd évtizedeken át a HM polgári alkalmazottja. Imádta a kor zenéjét, a gitárja mindig vele volt. Együttesével sok éven át szórakoztatta a környék fiataljait.

Az 56-os élményeim, régi képeim között kutatva, kezembe akad egy fotó. A képen három barátom, köztük Lajos, akinek a kezében akkor is ott a gitár. Mi lehet vele? Él-e, hal-e? Gondoltam, ideje lenne meglátogatni. Mikor bekopogok az ajtón, felesége és a kis unokája fogad. Nagy a ház, a folyosón több ajtó. Egyik szoba nyitva, valaki kerekesszéken ül és számítógépezik. Amikor meglát, fennhangon üdvözöl.  Én önkéntelenül, a hiányzó jobb lábának helyére mutatok. 

- Mi van, mégiscsak levették?
- Már nyolc éve, de az átkozott még mindig úgy fáj, mintha megvolna.

- Most pironkodnom kellene, hogy erről nem is tudtam, pedig egy faluban lakunk.
- Nem te tehetsz róla, mióta a székhez vagyok kötve, nem nagyon mozdultam ki. Elvagyok itthon a családommal és a számítógéppel.
Hosszan beszélgettünk, fiatal éveinkről, családról, unokákról, politikáról, és természetesen a forradalomról.

- Lajoskám! Húszéves voltál, amikor kitört a forradalom. Hogy élted meg?
- Október 23-án az egyes építőknél éjszakai műszakban, a garázsban dolgoztam. Én szorgalmasan zsírozgatok az aknában, amikor arra leszek figyelmes, hogy rajtam kívül senki sem dolgozik.

- Gondolom ez felháborított!    
- De még mennyire! Kimásztam az aknából és keresni kezdtem az embereket. Beléptem a művezető szobájába, ahol vágni lehetett a füstöt a sok bagótól. Veszekedtek. Voltak, akik szidták Rákosit, Gerőt, meg a ruszkikat. Voltak, akik felháborodtak ennek hallatán és majdnem ölre mentek, míg nem a művezető lehordta őket. „Ott van az a teherautó, menjetek be a Nyugatihoz és nézzétek meg, hogy mi van.” A Nyugatinál már ropogtak a fegyverek. Egy ideig bóklásztunk a környéken, aztán elindultam a Széna tér irányába. Hajnalodott, amikor a Margit híd budai hídfőjénél egy orosz harckocsira lettem figyelmes. Három orosz állt a tank előtt, akiket civilek vettek körül. Nagyon barátságosan beszélgettek. Egyszer csak a Bem mozi felől három teherautóról elkezdtek géppuskázni. A tömeg azonnal szétfutott.

- Kik voltak a lövöldözők?
- A parolijukról ítélve, zöld ávósok. (A határőröket hívták így.)

- Voltak sebesültek?
- Fogalmam sincs, mert engem benyomtak egy órás kirakatába. Sokáig ott lapítottam, mígnem abbamaradt a lövöldözés. A fal mellett araszolva elindultam haza. A Széna téri buszosok már sztrájkoltak, hát nekivágtam gyalog. A Ságvári ligetnél leintettem egy teherautót, amin szerencsére három ismerős srác utazott. A buszról ismertem őket, mindig az erdészlaknál szálltak fel. Elmondták, hogy disszidálni készülnek, ha akarok, menjek én is velük Tetszett a dolog, hát hagytam magam megdumálni. Bicskéről éppen indult egy vonat, jó meleg volt a kupé, elaludtam. Egyszer csak rázogatnak, hogy le kell szállni, mert közel a határ. Késő este volt. Elindultunk a vakvilágba, csak úgy érzésből. Latyakos, nehéz terepen csatangoltunk, amikor találtunk egy erdészházat. Nem mertünk bemenni, a pajtába húztuk meg magunkat. Sajnos az erdész észrevett bennünket. El kellet pucolnunk. Már ránk virradt, mikor egy cigányemberrel találkoztunk, aki felajánlotta a segítségét. Elmentünk hozzá, forralt borral, szalonnával kínált. Mondta, ha van nálunk pénz, azt hagyjuk nála, mert, hogy odaki az úgy sem jó. A kabátot is jobb, ha levesszük, mert ha futni kell, csak útba van. Úgy, hogy lassan leimádkozott rólunk mindent.

- Félek, a sztori kezd ismerőssé válni.
- Szóval az illető elkísért a határhoz. Egy szalmakazal fedezékéből rámutatott egy erdős területre, hogy az már Ausztria. Úgy döntöttünk, hogy egyenként futunk át a tisztáson. Amikor az egyik fiú már elérte az erdőt, kiabált. „Gyertek! Ez már Ausztria!” Igen ám, de abban a pillanatban kezdtek ránk lőni. Futottunk, de én kicsit lemaradtam, hát elkaptak. „Sztoj! Sztoj! Rám fogták a fegyvert. „Pasli domu!” Még a kitárazott géppisztolyaikat is az én nyakamba akasztották, hogy cipeljem.

- A többiek átmentek?
- Igen. Sajnos, azóta sem tudom, hogy mi lett velük. Engem másokkal együtt felraktak egy vonatra és hazaküldtek.

- Abban az időben sokat voltunk együtt. Több mint három hónapig tartott az általános sztrájk.
- Sokat. És mennyit tépelődtünk, hogy mitévő legyünk. Itthon semmi jóra nem számíthattunk. Januárban találkoztam néhány haverral és elindultunk Jugoszlávia felé. Felszálltunk egy bajai vonatra azzal, hogy majd az állomás után leszállunk, onnan gyalog megyünk tovább.

- Bajáról? Hiszen, onnan legalább harmincöt kilométer a határ.
- Nekem többnek tűnt. Már mentünk vagy húsz kilométert, amikor ránk esteledett. Akkora hó volt, hogy még olyat nem láttam. Találtunk egy bakterházat, szerencsére a bakter nélkül. A vaskályhába begyújtottunk és egy jót szunyáltunk. Hajnalban a vágányok között folytattuk a gyaloglást. Az egyik háznál élelmet kértünk. Mondták, hogy van a közelben egy állomás, szálljunk vonatra, mert a határ még onnan messze van. Jött is egy vonat, de az állomáson gyanús alakokra lettem figyelmes. Mondom a többieknek, hogy ne szálljunk fel, mert baj lesz. „Ugyan már, rémeket látsz, gyere csak!” Én leugrottam és hazajöttem.

- Megint itthon maradtál, a többiek meg kimentek?
- Várjál! A csattanó csak most jön. Három nap elteltével, kékre-zöldre verve beállítanak a haverok. Kiderült, hogy a következő állomáson már várták a vonatot. Összeszedték a társaságot és felhozták az Aradi utcába (Pest megyei Rend. Kapitányság) és pépesre verték őket.

- Akkor ezt te megúsztad!
- Hála a Jóistennek, hogy egyszer valamit nekem is sikerült megúsznom!

Perbál, 2013-10-25
Szilágyi László

---

Vissza